VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Történetünk

I. Kórházlelkészi szolgálatunk megszervezésének terve, a megvalósításhoz vezető út első lépései

1. Az ötlettől a kórházpasztorációs tervig

2004 kora tavaszán a Váci Egyházmegye vezetője, Dr. Beer Miklós püspök elhatározta, hogy a szakpasztorációs irányok közül a betegpasztorációt – amelyet ő is a legfontosabbnak tartott – megpróbálja mihamarabb előmozdítani. Ebben segítségére siettek azok az önkéntesek, illetve vezetőik, akik abban az időben már csaknem tíz éve látogatták a váci kórházak betegeit.[1]

Dr. Seress György főorvos és Bánó Georgina intézeti gyógyszerész, akik e beteglátogatói csoportnak a vezetői voltak, már korábban kapcsolatba kerültek Dr. Egri Lászlóval, aki nemcsak kézsebészként szolgálta a betegeket az OBSI-ban,[2] hanem az intézet lelkigondozójaként is tevékenykedett. Ugyanakkor a lelkigondozók szakmai egyesületének, a KLÖE[3]-nek a titkára volt és lelkigondozói képzéseket is vezetett.

Az egyházmegyei  betegpasztorációval kapcsolatos kezdeti megbeszéléseken a következő alapelveket fektettük le:

  • Szükséges, hogy az egyházmegye területén található valamennyi kórháznál legyen olyan főállású munkatárs, aki a megfelelő helyismerettel segíti a beteglátogató lelkészek munkáját.
  • A jövendő munkatársak számára képzést kell tartanunk.
  • Munkatársainknak az egyházmegye ad fizetést.

Egyértelmű volt, hogy minél szélesebb körben meg kell hirdetni a szükséges képzést. Az e célból számos ponton elhelyezett plakát „kórházi lelkipásztori munkatársak” képzésére hívott. Két fontos követelményt tartalmazott a hirdetés: a munkatársaknak felsőfokú végzettséggel és plébánosi ajánlással kellett rendelkezniük. A felsőfokú végzettség feltételével az volt a cél, hogy feltételezhessük: a jelentkező rendelkezik bizonyos fokú általános műveltséggel. A plébánosi ajánlás pedig biztosítékul szolgálhatott azzal kapcsolatban, hogy valaki nem ismeretlen az egyházi közösségben, van megfelelő vallásos háttere.

Miközben vártuk a jelentkezéseket, megbízást kaptam püspökömtől, hogy dolgozzam ki, mit és hogyan kellene megtennünk a betegpasztorációs munka területén. 2004. június 28-án lépett érvénybe hivatalosan a Váci Egyházmegye kórházpasztorációs terve.

2. A kórházpasztorációs terv

Mivel kórházlelkészi szolgálatunk tevékenysége egyértelműen e terv útmutatásait követve indult el, az alábbiakban röviden ismertetem és értékelem a dokumentumot.

Az első fejezet („Tevékenységünk szükségessége és elméleti megalapozása”) kimondja, hogy az orvostól a lelkészen, lelkigondozón át a hozzátartozókig mindannyiunk kötelessége a betegek segítése. A betegség szükséghelyzetében a teljes embert, az ember „egész”-ségét kell szolgálnunk. A Beteszda fürdőbeli gyógyítás János-evangéliumbeli történetét említve (Uram - válaszolta a beteg -, nincs emberem,…” - Jn 5,7) azt a célt fogalmazza meg a kórházpasztorációs terv, hogy mindenkinek legyen embere, mindenkihez közel vigyük a gyógyító Jézust.

A magyarországi pártállami rendszer évtizedeiben az egyház képviselői legtöbbször csak titokban lehettek jelen a betegek mellett, és többnyire csak azokhoz jutottak el, akik addig is az egyházhoz tartoztak. A rendszerváltozás óta ugyan próbálunk élni a ránk köszöntött szabadsággal, és immár sok beteghez szabadon eljut saját közösségének lelkésze, a betegek részt vehetnek istentiszteleteken, mégis vannak kórházak, ahol ez nem valósult meg, nem sikerül minden beteget megszólítani, hiányzik a kapcsolat az egyház és az egészségügyi személyzet között. (2. fejezet: „Az eddig végzett tevékenység”)

A terv harmadik fejezete („Mi egyházmegyénk feladata?”) mindazt felsorolja, amit az egyház vállalni tud: megteremti a kórházi lelkigondozás lehetőségét, minden beteg, hozzátartozó és dolgozó számára. Lehetővé teszi a szentmisék, imaalkalmak tartását, az illetékes lelkipásztorok elérését. A különféle alkalmi segítséget (betegek mobilizálása, ünnepi műsorok megtartása, értelmes időtöltés biztosítása) is elérhetővé teszi a betegek számára.

A fent említett feladatokhoz szükséges munkatársak kiképzéséről, a szolgálatba való betagolódásukról szól a terv következő része. („Kik vesznek részt a kórházi munkánkban?”) Ennek főbb pontjai: a főállású lelkigondozók képzését a KLÖE kezdi el, a beteglátogatók tevékenységük során figyelembe veszik az ápolószemélyzet útmutatását, a papok szolgálatát az egyházmegyei kórházlelkész igyekszik összefogni, az alkalmi segítők nem feltétlenül részesülnek kiképzésben.

Az ötödik fejezet („Mit kérünk a kórházaktól?”) mindazt felsorolja, amit a kórházak adhatnak a kórházpasztoráció számára: munkatársak elfogadása, munkafeltételek (iroda, öltöző, infrastruktúra) biztosítása, segítség a képzésekben.

A dokumentum a két tervezett tanfolyam meghirdetésével fejeződik be: ebben az időben úgy terveztük, hogy a kórházi lelkipásztori munkatársak képzése Vácott lesz, a beteglátogatóké pedig az egyházmegye kórházakkal rendelkező városaiban.

A pasztorációs terv jelentősége és haszna

  • Saját célok megfogalmazása: Körvonalazni tudtuk a magunk számára, hogy mit szeretnénk elérni, ehhez mit kell tennünk, hogyan kell előre lépnünk.
  • Annak megállapítása, hogy most hol tartunk: Leírtuk az aktuális állapotot, hogy könnyebben, tárgyilagosabban tudjunk szembenézni a kórházpasztorációs helyzettel.
  • Modell kidolgozása: Más egyházmegyéknek és a betegekért dolgozóknak tudtunk segíteni, mivel volt egy megfogalmazott minta, amelyet részleteiben vagy teljes egészében felhasználhattak saját törekvéseik formába öntéséhez.
  • Céltudatos fellépés: Az elfogadtatáshoz fontos volt, hogy megfogalmazott elképzeléssel mentünk a kórházakhoz. Nem általánosságokkal indultak a tárgyalások, hiszen a főigazgatókhoz már előre eljuttattuk kórházpasztorációs tervünket, így néhány hét múlva már a konkrét megvalósításról lehetett beszélni. Felmérhettük, milyen szolgálat volt korábban az egyes kórházakban, és az hogyan fejleszthető.
  • Igazolódott a kórházak egyértelműen pozitív fogadókészsége. Sok helyen nem értették pontosan, mi is az a lelkigondozás, de jónak tartották és várták az egyház jelentkezését a betegekért végzendő valamilyen szolgálatra. Volt, ahol ismerték a lelkigondozás fogalmát, így még jobban igényelték azt. Olyan eset is előfordult, hogy azt kérdezték meg: miért nem jelentkeztünk már korábban.

3. A kórházak tervei, elvárásai – megállapodás az intézményekkel

Természetesen adódik a kérdés: a kórházak milyen elvárásokat támasztottak velünk szemben?

A szolgálatunk hatókörébe bevont összes kórházzal egységesen, azonos módon léptünk kapcsolatba. Ez többek között azt jelentette, hogy minden kórházzal megállapodást kötöttünk. Ennek pontjai a lelkigondozó foglalkoztatására, munkavégzésének körülményeire és módjára vonatkoztak, és szinte már előre választ adtak a lehetséges elvárásokra.

Kórházlelkészi szolgálatunk lelkigondozói a Váci Egyházmegye alkalmazottai, tehát semmilyen munkáltatói kötelezettség nem terheli tehát a kórházakat. Bármely panasz, kifogás esetére az egyházmegyei kórházlelkészt jelöli meg közvetlen felettesként a megállapodás. Valamennyi lelkigondozónkkal határozatlan idejű munkaviszonyt létesítettünk. Biztosítjuk a folyamatos továbbképzést és szupervíziót is. A kórház és a szolgálat közötti „hivatali utat” is körvonalaztuk: e tekintetben az ápolási igazgató és az egyházmegyei kórházlelkész tartják egymással a kapcsolatot.

A megállapodás a munkavégzés módjára vonatkozóan is tartalmazza a kórházi elvárásokat (mindezek egyébként harmóniában vannak a lelkigondozói szolgálat természetével): A lelkigondozó felekezeti és minden más megkötéstől mentesen, lelkigondozott-központúsággal, és amikor szükséges, nondirektivitással dolgozik. Rendszeresen konzultál az egészségügyi személyzettel. Kérésre közvetíti a beteg igényeit saját vallásának lelkésze felé. Szolgálatát titoktartást fogadva végzi, eleget téve a Klinikai Lelkigondozók Etikai Kódexe előírásainak.

A megállapodás e pontja inkább a kórházlelkészi szolgálat elvárásait fogalmazta meg. Megfelelő szobát (irodát) kértünk minden kórháztól, a lelkigondozó elérhetőségének biztosítására valamilyen helyben szokásos eszközt (gyorshívó, csipogó, telefon), internet- hozzáférést a team tagok szükséges kapcsolattartásához és a szakmai anyagok (vagy más, a szolgálatukhoz szükséges oldalak) eléréséhez. Azt az igényt is megjelöltük, hogy szükség esetére egy-egy osztályon is biztosítsanak olyan helyiséget, ahol lehetőség nyílik a diszkrét lelkigondozói beszélgetésre.

Nemcsak a megállapodás egyes pontjai feleltek meg a kórházak lehetséges elvárásainak, hanem például a beazonosítható jelenlét is: kezdettől fényképes kitűzővel (és természetesen a kórházban használatos munkaruhával) láttuk el a szolgálat munkatársait.

Némely kórházban elvárás volt a megfelelő képzés bizonyítása, aminek a KLÖE- képzések okleveleivel tettünk eleget.

Megelőztük a kórházak kérését a lelkigondozók elérhetőségének plakátokon való közzétételével. Ugyanitt a szentmisék, istentiszteletek időpontjait és a lelkészek elérhetőségét is közzétettük.

Több kórházban felmerült az az igény, hogy alakítsuk ki (vagy át) a szentmisék, istentiszteletek helyét, illetve kórházkápolnát építsünk.

4. A képzés tervezésének és a munkatársak jelentkezésének folyamata

Mindkét folyamat során először az elérendő célt fogalmaztuk meg, majd a lehetséges megoldások keresése közben mindig figyelembe vettük a közben megtett lépések eredményeit és a bekövetkezett változásokat.[4]

Az első lépésben tehát az önkéntesek vezetői és Beer Miklós megyéspüspök a kórházi lelkipásztori munkatársak képzését tervezték Vácon.

A KLÖE részéről Egri László bevonása után az elnevezés és a képzéssel kialakítandó szakmai tudás meghatározása alapján már klinikai lelkigondozói képzésről beszéltünk. A további egyeztetések után határoztuk el egy KLÖE tréning tartását és a jelentkezők csoportjának kettéválasztását, ezután a tréningre, illetve csoportos ismeretterjesztő-beteglátogató előadásra osztottuk szét őket.

A kórházi lelkipásztori munkatársak képzését meghirdető plakátjaink először csak a kórházzal rendelkező területű plébániákon és közvetlen környezetükben jelentek meg. (Szerettük volna, hogy lehetőség szerint helybeli lakos számára tegyük lehetővé e szolgálat vállalását, ha az illető alkalmas rá.) Először azonban csak annyian jelentkeztek, hogy az előre megállapított tizennégy státuszra sem voltak elegen. Az újabb meghirdetésbe már az egész egyházmegyét és a két országos katolikus hetilapot (Új Ember, Keresztény Élet) is bevontuk. Most már elegen, sőt a kiscsoportos tréning közben született tervéhez képest túl sokan jelentkeztek.

Kétfelé választottuk a jelentkezőket: a feladatra legmegfelelőbbnek ítélt emberek számára a KLÖE már meglévő munkamódszerű és tematikájú kiscsoportos tréningje volt a következő lépés, a többieknek pedig – hogy önkéntes munkájukkal részt tudjanak venni a kórházak életében, illetve hozzátartozóikat, ismerőseiket megfelelőbb szemlélettel tudják gondozni, előadás-sorozatot tartottunk.

Mivel sok volt a jelentkező, első szűrésként a jövendő munkakörülményeket ismertettük, s azt, hogy a Váci Egyházmegye területén található kórházakba főállásra keresünk munkatársakat, akik számára intenzív tréninget szervezünk. A jelentkezők mindezt átgondolták, s százhuszonhét főből ötvenhatan döntöttek úgy, hogy vállalkoznak a folytatásra.

Második szűrésként két helyszínen, Budapesten és Dunakeszin meghallgatásokat tartottunk számukra Egri László és Debrecenyi Károly István vezetésével. Az interjúk több napon át zajlottak, hiszen minden jelentkezőre körülbelül fél órát szántunk. A jelentkezők meghallgatásával képet kaptunk arról, hogy mi a motivációjuk, életük rendezett-e, terhelhetők-e, s családjuk mennyire tudja támogatni őket.

5. Az első lépések eredményeinek összegzése

Szolgálatunk szempontjából nagyon fontos eredményeket értünk el ebben az időben:

  • Kapcsolatot találtunk az érintett kórházakkal és a szakmai egyesülettel.
  • Sok embert szólítottunk meg, ezáltal ismertebbé tettük törekvésünket és a lelkigondozói „mesterséget” is.
  • Hatásában később kibontakozó példát mutattunk a tervezésre, egy meglévő képzés felhasználására (a mindenáron új kidolgozása ellenében), egy átfogó elképzelés megvalósítására.

II. Munkakezdés, avagy a tényleges szolgálat elindulása

1. A dolgozók munkába lépése és létszámváltozása

2005 nyarára elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor az alapozó 2x60 tréningóra után lelkigondozóink elkezdhették munkájukat a kórházaknál. Az első dolgozók 2005. június 1-én kezdték el szolgálatukat, egy hónap múlva hatan, augusztus 1-én már tízen voltak.

Az előző év előkészületei után gyorsan, három hónap alatt minden lehetséges helyet elfoglaltunk. A nógrádgárdonyi tüdőgyógyintézetben (mely 2007-ben megszűnt) hetente egy napig volt jelen a balassagyarmati kórház lelkigondozója. Az intézet százágyas volt, emellett a Balassagyarmat közelsége indokolta az összevonást. Cegléden csak 2006 tavaszától volt emberünk. Nagykőrösre nem találtunk megoldást, de tudtuk, hogy a KGRE-TFK Diakóniai Intézetének hallgatói és a helyi mentálhigiénés szakember gondoskodnak a betegekről.

Dolgozóink fokozatos munkába állásának az volt az oka, hogy előző munkahelyükön még különféle kötelezettségeik voltak.

A kórházakban törekedtem arra, hogy minden esetben legalább az ápolási igazgatónak bemutassam munkatársaimat, de ezután önállóan kellett megismerkedniük munkahelyükkel (bár legtöbbjüket az ápolási igazgató végigkísérte és bemutatta az osztályokon), és kialakítaniuk a megfelelő munkakapcsolatokat. A legtöbb helyen rövid időn belül irodájuk lett, ahol saját számítógépeinket helyeztük el, adminisztrációs és kapcsolattartási kötelezettségük teljesítése érdekében.

2. A munkaköri leírás

A munkaköri leírás kidolgozásához segítséget nyújtott a Budai Irgalmas Kórház Lelkigondozói Szolgálatának rendszere, valamint a KLÖE-ben szerzett sok tapasztalat.

Az alapfeltételek tartalmazták a szükséges iskolai végzettséget (meglévő feltétel rögzítése), a szakképzettséget, a számítógépes ismeretet és a KLÖE Etikai Kódexének ismeretét, betartását. (A titoktartás külön hangsúlyt kapott a feladatok között.)

A munkakör céljának meghatározása (a betegek, a hozzátartozók és a személyzet tagjainak kísérése) után minden szükséges részfeladatot is rögzítettünk. Ezek a következők:

  • vallási és minden más megkötöttségtől mentes lelkigondozói kísérés;
  • kapcsolattartás az ápoló-gyógyító személyzettel, jelzéseik figyelembevétele;
  • kapcsolattartás a lelkészekkel, a betegek igényeinek közvetítése számukra;
  • összejövetelek, áhítatok, zenés-meditációs alkalmak, ünnepi alkalmak szervezése;
  • szentmisék, istentiszteletek megszervezésének segítése;
  • szórólapok, plakátok segítségével tájékoztatás a lelkigondozásról, az istentiszteletekről, programokról, a lelkészek elérhetőségéről stb.
  • önkéntesek csoportjának szervezése, munkájuk irányítása.

A részfeladatok között szerepel a megszerzendő végzettség, erre külön ki kell térnünk. Szerettük volna, ha szakképzett embereket tudunk alkalmazni. A KLÖE 480 tréningóra után tette lehetővé a záróvizsgát és az oklevél megszerzését. Ugyanakkor minél előbb fel akartuk állítani hálózatunkat. Kompromisszumként azt a megoldást választottuk, hogy az első két képzési blokkban minden olyan ismeretet megtanulhatnak a jelentkezők, amely alkalmassá teszi őket szolgálatuk elkezdésére. Lelkigondozóként dolgozva folytatták képzésüket, és (a munkaköri leírásban is megszabott módon) minél előbb megszerezték oklevelüket.

A munkaköri leírásban foglalt módon több adminisztrációs kötelezettséget is róttunk dolgozóinkra. Mindezek célja egyrészt az ellenőrizhetőség volt, másrészt a segítségnyújtás az átgondolt, rendszeres munkavégzéshez, ami magába foglalta az esetekből való „kimosakodásra” és a visszatekintésre késztetést.

Az adminisztratív feladatok közt elsőként a beteglátogató naplót említi a munkaköri leírás. Ezen négy találkozás körülményeit és lefolyását tudta rögzíteni a lelkigondozó. Bejelölhette, hogy ki kérte a lelkigondozó látogatását, mi volt a hívás oka, illetve hogy a beteg hogyan fogadta a látogatást. A táblázat különféle rovataiban a látogatás típusát (például kapcsolatfelvétel, műtét előtti vagy záró beszélgetés), a beteg lelkiállapotát, érzéseit (például harag, öngyilkos gondolatok, bűntudat stb.), a beszédtémákat (életvezetési vagy családi problémák, szép istenkapcsolat, személyzet dicsérete stb.), más szakember bevonását, további tervet (újabb látogatás, család támogatása stb.) lehetett bejelölni.

E naplóval összefügg a heti jelentés. A naplóval ellentétben ezt a jelentést el kell juttatni Vácra, ahol megőrzésén kívül időnként összegzésre is sor kerül. A jelentés tartalmazza, hogy egy munkanapon hány beteggel és milyen eredménnyel tudott beszélgetni a lelkigondozó. Külön feltüntethető benne a hozzátartozókkal és a személyzettel folytatott beszélgetések száma és az igények közvetítése a lelkészek felé. A jelentésben be lehet számolni a kórházi rendezvényekről, továbbképzésekről is. A heti beszámoló semmiféle személyes adatot nem tartalmaz.

3. Idegenül az egészségügy rendszerében – hogyan integrálódjunk?

Dolgozóink vajon valóban egyedül voltak a kórházakban a kapcsolatkiépítés során? Bizonyos értelemben igen, más szempontok szerint nem. Kórházanként eltérő volt fogadtatásuk, amelyet befolyásolt

  • a lelkigondozó személyisége;
  • a vezetőség és a személyzet ismerete, tapasztalata a lelkigondozásról;
  • az egyházak, lelkészek addigi munkája a kórházban;
  • a személyzet meglévő vagy hiányzó vallásos háttere;
  • a kórház mérete, ágyszáma.

Segítségképpen minden kórházban kiosztottuk a személyzet számára A lelkigondozó szolgálatáról című prospektust. A lelkigondozó elérhetőségének, az istentiszteletek időpontjának, helyszínének leírását tartalmazó leporellónak ezek mellett az volt a fő célja, hogy megismertesse a nővérekkel a lelkigondozó munkáját, s elolvashassák, milyen esetekben érdemes hívniuk őt.

A lelkigondozó személyisége nyilvánvalóan befolyásolta a beilleszkedés folyamatát. Egytől egyig kiváló munkatársakat sikerült kiválasztanunk, ugyanakkor mindegyikük más módon kezdte szolgálatát. Kapcsolatteremtő és beszédkészségük, általános emberi érettségük függvényében sikerült hosszabb vagy rövidebb időn belül elfogadtatniuk magukat a személyzet tagjaival. Sikeres volt, ha a lelkigondozó egy osztályra érkezve mindenkinek bemutatkozott, lehetőségek szerint rövidebb beszélgetést folytatott a nővérekkel és az orvosokkal, sőt azonnal a neki javasolt betegekkel is.

Általában segítette a beilleszkedési folyamatot, ha a vezetőség tagjai közül valakinek már volt ismerete a lelkigondozásról, vagy megismerhette a rendelkezésére bocsátott anyagokból, hogy milyen szolgálat is ez. Természetesen számított az is, ahogyan a főnővéri értekezleteken bemutatták a lelkigondozókat, illetve hogy egyáltalán sor került-e ilyen bemutatásra.

Anekdotaszerű egy-két lelkigondozónk esete az első időkből, amikor azt kérték, hogy csináltassunk olyan pólókat, amelyekre rá van írva, hogy „ENGEM NEM A KÓRHÁZ FIZET!” A leépítések és megszorítások idején nem volt mellékes kérdés, hogy a nővér esetleg azt gondolja: a lelkigondozó az ő fizetésemelésének lehetőségét veszélyezteti.

A személyzet tagjainak vallásos háttere is kétségkívül jelentős tényezőnek bizonyult. Jóllehet folyamatosan hangsúlyozzuk, hogy a lelkigondozás spirituális háttere dacára sem „térítés”, a „lelki” szó sokakban szinte automatikusan és öntudatlanul a ráerőszakolt vallásosság képzetét hívja elő.

Ugyanezért fontos és befolyásoló elem az egyházak képviselőivel kapcsolatos korábban szerzett tapasztalat is. Egy-egy rokonszenves, emberséges, megértő, a szolgálatának ellátásában készséges lelkésszel, pappal való találkozás a lelkigondozó és tevékenysége könnyebb, természetesebb elfogadása felé tereli a gyógyító team tagjait. Sajnos gyakran tapasztalható (volt) ennek ellenkezője, amikor szolgálatunk tagjainak először is mások miatt keletkezett gátakat kellett áttörniük.

Érdekes befolyásoló tényező a kórház nagysága. Volt olyan nagy ágyszámú kórház, ahol – mivel sokan dolgoztak ott – szinte fel sem tűnt egy-egy újabb munkatárs, a nővérek hozzászoktak, hogy addig számukra ismeretlen szakemberek bukkannak föl a betegek körül.

A legkisebb kórházakban két szélsőséget figyelhettünk meg. Ha kicsi az intézmény, könnyen válik nagyon családiassá. Ha egy ilyen jó, összeszokott közösség megtapasztalja a lelkigondozó szolgálatának hasznát, tagjai hamar családtaggá fogadják az új szakembert. Másutt ennek épp az ellenkezőjét figyeltük meg: a kis közösséget rengeteg feszültség terhelte, tagjai között széthúzás volt. Figyelték, hogy az újonnan érkezett vajon kihez fog tartozni, kinek a pártján áll majd, ezért nehézzé vált a semleges, a teljes munkaközösség javát kereső beilleszkedés.

Lelkigondozóink tehát semmiképp sem egyedül – hiszen egyre több baráti, munkatársi kapcsolatot építettek ki –, de sok szempontból idegenül végezték szolgálatukat. (Az elfogadtatásban segítségükre volt az egyre több dolgozóval kialakult lelkigondozói kapcsolat is.) A lelkigondozó napjaink magyar egészségügyi rendszerében valami szokatlant, „idegent” képvisel, ami valahol félúton található egyház és egészségügy között (azaz nem csak a „gyógyító térben” szokatlan), ami szükséges, mégis kicsit mindig beilleszthetetlen.[5] A beilleszkedés és beilleszthetőség legjobb katalizátorai azok a pozitív tapasztalatok, amelyeket az ápoló-gyógyító személyzet tagjai a lelkigondozó munkáját, munkavégzésének stílusát és munkájának eredményét látva szerezhetnek.

4. A régi dolgozók elengedése, újak meghívása

A 2005-ös elindulás óta több dolgozónkat kellett elengednünk, és többen érkeztek hozzánk.

Milyen okai voltak a távozásoknak?

  • a család gyarapodása, gyes;
  • a családi támogatás hiánya;
  • az illető másra számított a szolgálat megkezdésekor;
  • nem érezte, hogy szolgálatára szükség volna;
  • az infrastruktúra hiányossága (például saját iroda);
  • nagy fizikai vagy lelki megterhelés;
  • ellenszenv, meg nem értés a kórházi dolgozók részéről.

Hogyan tudtuk pótolni őket?

  • új dolgozók felvétele;
  • önkéntesek intenzívebb jelenléte;
  • helyettesítés.

Amikor új dolgozóinkat meghívtuk, a következő alapelveket vettük figyelembe:

  • minden helyet el kell látni;
  • minél előbb folytatni kell a munkát;
  • az új munkatársnak is megfelelő szakképzettséggel kell rendelkeznie;
  • alkalmas munkatársat kell találni.

Két kórház esetében álláshirdetést adtunk fel, amelyben szakképzettségként legalább hatvanórás KLÖE-tréninget vagy megkezdett SE lelkigondozói képzést jelöltünk meg. Néhányan jelentkeztek a hirdetésekre, azonban egyiküknek sem volt meg a képzettsége.

Ebből újabb következtetéseket vontunk le:

  • nem elég ismertek szakképzéseink;
  • nem ismert a lelkigondozói szolgálat;
  • sokan csak állást keresnek.

A váltási folyamat fontos, jövőre vonatkozó kérdése, hogy azokat a munkatársainkat, akiket gyesen lévő kollégáink helyére vettünk fel, hogyan tudjuk később is megtartani, hiszen a kórházakban jól „bedolgozták magukat”, személy szerint is számítanak rájuk. Hogyan tudjuk meggyőzni feletteseinket a létszám bővítésének ésszerű szükségességéről, milyen átszervezéseket kell végrehajtanunk?

5. Szupervíziók, továbbképzések és családi támogatás

Mi segíti a lelkigondozót, hogy megmaradhasson hivatásában, megőrizhesse lelki egészségét, minél kevesebb sérüléssel és kiegyensúlyozottan tudja viselni a másoktól átvett terheket? Hogyan alakultak ezek a tényezők szolgálatunk dolgozói esetében?

Kezdettől fogva felismertük: ha azt szeretnénk, hogy megbízhatóan, gördülékenyen működjön szolgálatunk, az egész team számára szükség van szupervízióra. 2005 őszétől kezdve minden tanévben nyolc alkalommal van csoportos szupervízió. Egy-egy konkrét eset („szakmai tartalom”) ad lehetőséget arra, hogy lelkigondozóink reflektáljanak szakmai fejlődésükre és tanulási folyamatukra, fölfedezzék elakadásaikat és eredményeiket, kijelölhessék maguk számára a továbbfejlődés irányát. Munkatársaink ahhoz is segítséget kapnak, hogy a lelkigondozottat és önmagukat is jobban megértsék.[6]

Segíti a feladatok ellátását az egyéni szupervízió, ahol a legszemélyesebb érintettségek és motivációs kérdések is előkerülnek, a team-szupervízió, amikor a teamnek és vezetőjének alkalma nyílik rátekinteni szolgálatukra szervezési, szakmai szempontok alapján és személyes kapcsolataik mentén, valamint a „mini team-szupervízió” is. Ez utóbbi akkor segít, amikor egy kórházban több lelkigondozó is dolgozik együtt. A közös munka során számtalan ponton adódhat súrlódás, kommunikációs elégtelenség, munkamegosztási probléma, egyszerű félreértés, szakmai féltékenység, személyes ellentét. Mindez nagyon könnyen a lelkigondozói munka rovására mehet, illetve a szolgálat színvonalának csökkenését, esetleg hitelvesztését eredményezheti.

A továbbképzési alkalmak megtartása nem jelent külön feladatot. Több lelkigondozói tréningre nyílik lehetőség. Néhányan a Sapientia Főiskolán, néhányan az AVKF-en végeztek tanulmányokat. Ezenkívül munkatársaink részt vesznek szakmai egyesületek, kórházak tudományos ülésein, bibliadráma-képzéseken, egyéb országos programokon. Önképzésük szakkönyvek olvasásával valósul meg, melyekhez munkakörük következtében ingyen vagy kedvezményesen jutnak hozzá egyházmegyénktől, alapítványunktól, vagy pedig maguk vásárolják meg azokat.

A lelkigondozót hivatásában megtartó elemek között nemcsak a szakmaiak elengedhetetlenül fontosak, hanem az egyik legszebb emberi tényező is, a lelkigondozó családi kapcsolatrendszere. Jó esetben biztos hátteret nyerhetnek családjukban: minden sebzettségüket hazavihetik, ők is megértésre találhatnak, meghallgatást nyerhetnek. A szenvedés egész napos látványa, érzései és gondolata után, vagy éppen az elmenetel, búcsúzás fájdalmait megtapasztalva hazatérhetnek, és családjukban, gyermekeikben átélhetik az életet, a fejlődést, a kibontakozást. A családi támogatás a lelkigondozó zsiliprendszere, amely felkészíti, hogy eljusson egyik embertől a másikig, egyik szerepétől a másikig.[7]

6. Együtt más egyházakkal

A lelkigondozói munkában teljesen természetes, hogy együtt dolgozunk más egyházak lelkészeivel, lelkigondozóival.

Amikor kiépítettük hálózatunkat, a kórházak felében volt más vallású[8] istentisztelet is. Általában a rendszerváltás környéki nagy felbuzdulásban jelentek meg az egyházak a kórházakban, hogy a betegeknek istentiszteletet tartsanak. Ez a kezdeti lelkesedés az egyházak részéről lassan-lassan elenyészett. A visszaesésnek több oka volt:

  • az egyre inkább erősödő lelkészhiány;
  • a segítők és megfelelő meghirdetés hiányában a résztvevők csökkenő létszáma;
  • a meglévő segítők elfogyása (kiöregedés, frusztrálódás);
  • a lelkészek kiégése, belefáradása;
  • a kórházi körülmények változása (például a kórházkápolna vagy misézésre alkalmas más hely megszűnése);
  • az alkalmazkodás hiánya (például hétvégéről nem helyezték át hétköznapra az istentiszteletet);
  • a betegek között is létszámarányos a vallási hovatartozás, azaz kevés saját közösségükhöz tartozó beteget találnak a protestáns felekezetekhez tartozó lelkészek.

Amikor a kórházi istentiszteleteket (át)szerveztük, a legtöbb helyen természetesnek vették a protestáns felekezetek képviselői, hogy mi fogjuk össze ezt a munkát.[9] Ez megkönnyítette a feladatunkat.

Mit tudtunk tenni az együttműködésért?

  • Egyeztettük az istentiszteletek időpontját.
  • Vállaltuk a plakátokon való (közös) megjelenítést.
  • Munkatársaink és önkénteseink hívták meg a betegeket a másik vallás istentiszteletére is.
  • Kialakítottuk a betegek saját lelkésze értesítésének módját.

A más egyházakkal és kisebb vallásos közösségekkel való közös jelenlétünk során megoldhatatlannak tűnő problémákba is ütköztünk:

  • A „lelkigondozó” kifejezés nem mindenki számára jelent nondirektív, betegcentrikus kísérést végző szolgálattevőt. Sokan azzal az igénnyel lépnek fel, hogy (külön szakképzettségtől függetlenül) használhassák ezt a szót. De nemcsak protestáns lelkészek, hanem sokszor önkénteseik is használják ilyenformán a „lelkigondozó” címet. A betegek és a kórházi személyzet gyakran általánosít, aminek az a következménye, hogy némely esetben külön figyelmet és energiát igényel a „lelkigondozó és lelkigondozó” közötti különbség elmagyarázása, hogy a tervezett beszélgetés az eredményesség esélyével indulhasson. Volt, ahol emiatt be kellett mutatni okleveleinket, de elsősorban kitűzőink segítségével, illetve önkénteseink köpenyének megkülönböztető színével próbáljuk már messziről jelezni szolgálatunk különbözőségét.
  • Problémát eredményez a „lelkigondozó” személyes rátermettségének hiánya, sajátos teológiai szemlélete. Előfordul, hogy egy-egy más egyházi közösségből érkező szolgálattevő pusztán igehirdetési terepnek használja a kórházat, anélkül, hogy törekedne a betegek megértésére. Isten büntetésével riogat, vagy egyszerűen „az ajtóban” Bibliát olvas fel.
  • Némely közösségnek a kórházi istentiszteleteken és a betegekkel való találkozások során is az a fő törekvése, hogy „új megtérőket” toborozzanak. Sokszor azért, mert a kinti világban nem tudnak önmagukat megnyugtató eredményeket elérni e téren.

Mit tehetünk e problémák megoldása érdekében?

Nyilván nem léphetünk fel a másik közösség ellen, hiszen az nem testvéries, nem ökumenikus megoldás. Lelkigondozóink általában minden nap elérhetők, az ő nagyobb óraszámú jelenlétük megmutatja a lelkigondozás igazi megvalósulását és értelmét. Ha szükséges, bemutatjuk saját alapelveinket és ajánlunk a lelkigondozói munkához megfelelő képzéseket. Gyakran sajnos csak azt tehetjük, hogy jelezzük a betegeknek és a személyzetnek a szolgálattevők és csoportjaik különállását, illetve reménykedve várjuk azt, hogy kitartó, hűséges szolgálatunk meghozza gyümölcsét. A csakugyan nem odaillő szolgálattevő vagy egyházi közössége előbb-utóbb úgyis feladja ezt a missziót, amely nem hoz neki megfelelő eredményeket.

 

(Faragó Artúr: „Palántának lenni jó!” A lelkigondozás napjainkban a Váci Egyházmegyében Tapasztalatok, ötletek és tervek Szakdolgozat, Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet, Budapest, 2008, 15-34)


[1] Dr. Katona István segédpüspök és Gáspár István káplán atya 1994-ben az Vác-alsóvárosi Plébánián létrehoztak egy önkéntes beteglátogató csoportot, melynek tagjai a Jávorszky Ödön Kórházban és a Máltai Szeretetkórházban a betegek segítségére voltak, beszélgetéseikkel, apróbb segítségnyújtásaikkal, és szentségekhez járulásukat elősegítve.

[2] Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet, ma: Péterfy Sándor Utcai Kórház Rendelőintézet és Baleseti Központ

[3] Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesülete

[4] Lásd Fruttus I. L. előadásait „A lelkigondozói tevékenység menedzselése” témában. Simon-féle döntési modell és a szabályozási kör, illetve: Fruttus I. L.: Lelkigondozás és teammunka menedzsmenttudományi megközelítésben KGRE – TFK Diakóniai Intézet, Nagykőrös www.reftkn.hu/weblap/intezetek/diakonia/?q=letoltes/ Letöltés: 2007. 02. 16.

[5] Klessmann, M.: Bevezetés: Lelkigondozás a „kórház” intézményében in: Klessmann, M. (szerk.): A klinikai lelkigondozás kézikönyve, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 2002, 11.

[6] Piper, H.C.: Meghívás beszélgetésre. Témák a lelkigondozás területéről. Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 2003, 143.

[7] Farkas I.: Az iskola szocializációs feladata. Zsilipszerep a család és a társadalom között. Embertárs, 2004/3, 208.

[8] Református, evangélikus és baptista istentiszteletek.

[9] Nemcsak azért, mert mi léptünk fel átfogó lelkigondozói hálózatként, hanem a katolikusok nagyobb létszámaránya miatt is.

 


© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT