VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


„Sokan azt hiszik rólunk, lelkileg nagyon erősek vagyunk” – Az ápolók nemzetközi napjára
2021. május 12.

„Nem is a fizikai, hanem a lelki része a nehéz. Mindig nem roppanhatok össze! Mindenkivel nem halhatok meg!…Bár mindenkivel meghalok egy kicsit.”

Mikor egy olyan embert várunk a kávézó teraszán ülve, akit személyesen még nem ismerünk, csupán néhány momentumot tudunk az életéről, elképzeljük őt magunk előtt. Találkozásunk előtt annyit tudtam beszélgetőpartneremről, hogy az intenzív osztályon dolgozik ápolónőként. Fürkésztem a viszonylag nagy tömeget, és arra gondoltam, a nő, akit várok, aki a Covid-intenzíven dolgozik, nagy valószínűséggel komor és megfáradt lesz, és talán nehezen is nyílik majd meg előttem… Erre megjelent Vinczéné Farkas Mónika!

– Nagyon örülök, hogy végre arccal és névvel szerepelhetünk. Általában csak úgy vagyunk megnevezve a médiában, hogy az itós (intenzív osztályos) nővérek, talán egy kicsit csodabogarak – kezdte az intenzíves szakápoló.

“Azt hiszik, lelkileg nagyon erősek vagyunk”

Vinczéné Farkas Mónika több mint 20 éve dolgozik az orosházi Dr. László Elek Kórház és Rendelőintézet intenzív osztályán. Édesapja féltette ettől a pályától, főként, hogy Mónika kislányként elájult, ha vért látott. Később aztán mégis ebben a hivatásban találta meg önmagát, ezt talán annak is köszönheti, hogy elmondása szerint egy hihetetlen jó csapattal dolgozik itt együtt.

– A keménymag a 20-25 közös év alatt rettenetesen összekovácsolódott. Összetartunk, segítjük egymást, lelket öntünk egymásba, mert bizony erre is szükség van. Az első elveszített beteg után hónapokig tartott, mire fel tudtam dolgozni a történteket. Mindig őt láttam, ha becsuktam a szemem. Aztán rájöttem, hogy muszáj egy falat húznom, különben meg fogok bolondulni. Persze most is van olyan, hogy a hozzátartozóval együtt sírok. Sokan azt hiszik rólunk, hogy nagyon erősek vagyunk lelkileg, mert mondjuk míg a betegágy mellett beszélek a családdal, bírom tartani magam…Csak épp aztán lehet, kimegyek az öltözőbe, és sírok – folytatta.

Aki ezen a pályán dolgozik, nem hétfőtől péntekig, nem 8-tól 4-ig van a munkahelyén, sőt gyakran nem élvezheti az ünnepnapok örömét sem.

– Ez egy olyan hivatás, mely során végig kell csinálnod minden egyes nap a feladataidat ugyanolyan lelkiismeretesen, ugyanolyan precizitással akkor is, ha tudod, az az ember sosem fog már kijutni innen. Talán ez benne az igazán nehéz. Ezt kevesen bírják – emelte ki.

“Ezért megéri!”

Igazán különleges esemény a szakápoló számára, ha a sikeres újraélesztés után beszélni tud a beteggel, aki már járt egy olyan helyen, ahol egyikünk sem tudja, mi van.

– Volt egy hölgy, aki újraélesztés után napokig nálunk volt. Egyszer azt mondta a férjének, menjen ki a temetőbe, majd mindketten sírni kezdtek. Nem értettem, mi lehet a baj, ezért illedelmesen megkérdeztem, tudok-e segíteni valamiben. Kiderült, hogy volt egy kislányuk, aki nagyon fiatalon meghalt, és a hölgy akkor és ott találkozott vele. Megmondta neki, hogy most még nem tud maradni. Vissza kell mennie, hiszen van, aki várja, a másik gyermeke…Persze, hogy engem is nagyon megviselnek ezek az esetek, de ott a dolog másik része, a boldogság, az öröm, hogy visszajött, és hogy az a másik gyermek így nem maradt árván. Hát érdemes dolgoznunk? Persze, hogy az! – mondta nagy mosollyal.

Ki lesz a következő?

Mónika azt mondja, a Coviddal kapcsolatban számára az volt az igazán nehéz, hogy a saját vagy a nála fiatalabb korosztályból is sokan elhunytak. Az egyik kolléganője is megfertőződött, és ott feküdt benn az osztályon. Az ápoló elmondása szerint betegként még borzasztóbb látni, hogy a mellette lévő ágyon meghal valaki, és attól félni, hogy ő lesz a következő.

– Mi tanítottuk be a más osztályról érkező, önként jelentkező nővéreket. Volt, aki nyugdíj előtt állt, mégis vállalta, hogy jön és segít. Kívülről talán úgy tűnhet, a sok gép dolgozik helyettünk, de az igazság az, hogy azok inkább csak segítenek nekünk. A gépeket be kell állítani, a gyógyszeradagolóba fel kell szívni a gyógyszert, a lélegeztetőgépet folyamatosan figyelni kell. Ha gyomorszondán keresztül etetjük is a beteget, azt is össze kell állítani valakinek. Ott a nyolc-tíz infúziós pumpa, mellette lehet, a dializáló gép is, és mindig mindent a megfelelő időben kell kezelnünk. Ha például fürdetés közben megfordítjuk a beteget, nagyon oda kell figyelnünk, hogy a csövek vagy a pumpák hosszabbítói ki ne csússzanak. Mi beszélünk azokhoz a betegekhez is, akik nem kommunikálnak. Nevükön szólítjuk őket, elmondjuk nekik minden alkalommal, mi fog történni, mit fogunk velük csinálni, hiszen nem tudjuk, mennyit hallanak, mennyit értenek meg belőle. Sosem teszünk különbséget két beteg közt – emelte ki.

Itt nem árt egy kis kényeztetés

Az intenzíves szakápoló hozzátette, azért nem csak szomorúságból áll a munkájuk. Sokszor hallotta és mindig új erővel tölti fel, mikor egy betege azt mondja, jólesett az emberséges bánásmód.

– Az apró dolgok is nagyon sokat jelentenek. Akárcsak annyi, hogy megfogom a tányért, amíg ő kanalazza az ételt. Ha már van ereje, akkor igyekszem önállóságra biztatni, de ott vagyok mellette, és segítem, és érzem a háláját – tette hozzá.

Vinczéné Farkas Mónika egy életvidám nő, aki mellett jól érzi magát az ember. Sokat nevet, még többet mosolyog, és remek humora van. Azt mondja, az osztályon is vannak, akik szeretik a viccelődést. Előfordulnak olyan szakmai tevékenységek, melyekhez kedves kis versikét fűznek, és máris másképp állnak hozzá a munkához.

– Az utóbbi egy év azért nagyon fárasztó volt, keveset tudtunk pihenni. Gondoltam már rá, hogy otthagyom a kórházat. Aztán ilyenkor eszembe jut, hogy na jó, de akkor mit fogok csinálni? Ebben vagyok, mióta kikerültem a nagybetűs életbe, ez a hivatásom, ezt választottam – jegyezte meg mosolyogva.

Írta: Bogdánffy-Szőke Anett - 2021-05-12
Fotók: Horváth Bence
oroscafe.hu




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT