VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Legyen arányos az életed
2021. május 10.

Főigazgató, orvos, elismert szakmai tekintély, férj, apa, nagyapa – felsorolni is nehéz, hányféle szerepben kell helytállnia. De bármilyen formában halljuk, olvassuk a szavait, mindig végtelen türelem, kedvesség árad belőlük. Pedig a koronavírus-járvány idején még többször keresik, kérik a véleményét, és fokozott teher nehezedik a vállára. Huszonöt éve kapcsolódik a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházához. Szenvedélyesen képviseli az intézmény és a kis páciensek ügyét, emellett pedig sok-sok egyéb, az egészségügyet előremozdító tevékenységet végez. Elhivatott gyógyító, illetve kórházvezetői munkája, valamint a Kárpát-medencében élő magyar gyermekgyógyászok közötti együttműködés fejlesztését szolgáló tevékenysége elismeréseként március 15-én Magyar Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetéssel díjazták. Velkey Györggyel, a Bethesda főigazgatójával beszélgettünk.

Honnan a sugárzó kiegyensúlyozottság – főleg most, amikor ez szerte a világban deficitnek számít?

Érdemes lenne a legközelebbi rokonaimat megkérdezni arról, hogy mindig olyan türelmes vagyok-e – azt hiszem, megoszlanának a vélemények. Várakozni például általában nehezemre esik. Az életem úgy alakult, hogy sok dolog tartott a lelkem mélyéig izgalomban, ezért rég hozzászoktam ahhoz, hogy egyszerre több tevékenység folyik körülöttem, amelyekben tudni kell váltani. Nem megy mindig könnyen, de egyre rutinosabb vagyok. Tény azonban, hogy nem könnyű mondjuk egészségpolitikairól váltva kórházi, majd szakmai vagy családi ügyekre koncentrálni. Nem könnyű egyensúlyozni, az élet nagy adománya, hogy kevés olyan feladatot kellett végeznem, amely nem esett közel a szívemhez.

Nagycsaládból származik és nagycsaládos ember – öt testvére és öt gyermeke van. A kisebb famíliába születőknek talán olyan elképzelése lehet, hogy az ilyen családokban állandó a nyüzsgés, kevés a csend, sok a nevetés, de a megoldandó feladat, gond is. Mit szeret legjobban ebben az életformában?

Most már öt unokám is van. De még korábbra visszatekintve is nagycsaládosok voltak az őseim – ez talán még a génjeimbe is beleivódott. Rengeteget köszönhetek a nagycsaládnak. Ez tulajdonképpen létforma. A testvéreimmel nekünk is magától értetődő volt, hogy ezt akarjuk továbbvinni, és úgy tűnik, a gyermekeinknek is többnyire követhető a példa. Azzal, hogy gyermekként fokozott intenzitású kapcsolatokban éltünk – mi ráadásul egy egészen kis lakásban –, olyan szociális rutinra tettünk szert egymás mellett, amely – talán kimondhatom – fontos, életre szóló előny: az emberek sokkal kevésbé tudnak meglepetést okozni. Hiszen a különböző szituációk már mind megtörténtek, már ismerjük a lehetséges pszichológiai, szociális reakciókat. E tapasztalatot spontán módon, szeretetlégkörben kaptuk meg, ahol ki lehetett elemezni, hogy mi miért történt. A sértődések, a bántások, a különböző szeretetmegnyilvánulások, a hiányok és a korrekciók – tapasztalataim szerint azok, akik nem ilyen közegben szocializálódtak, sokkal kevésbé kezelik ezeket rutinosan. Ilyen szoros kapcsolatokban az emberismeret is erősebbé válik. Testvéreimen és gyermekeimen is azt látom, hogy jól megállják a helyüket a maguk világában, én ezt leginkább ennek tulajdonítom. A sokgyermekes létben megtanuljuk kizárni a külvilágot, akár zajban aludni, dolgozni, tanulni, elmélyedni valamiben. Ugyanakkor fokozott érzékenység, vibrálás is van bennünk – talán ebből is adódik a türelmetlen, folyamatos tenni vágyás.

Miért az orvosi hivatásra és azon belül a gyermekgyógyászara esett a választása? Hiszen eredetileg pszichiáternek készült.

A felmenőim között sok orvos és pedagógus volt, és én is csak ezeken a területeken tudtam elképzelni magamat. Viszonylag későn, a pályaválasztás előtti időben ismertem fel, hogy a kettő közül az orvoslás illik inkább az egyéniségemhez.

Soha nem akart valami egészen más, például űrhajós lenni?

Érdekes, hogy nem. Erősen elkapott a vágy, hogy minél közvetlenebbül és egyértelműen segíteni akarok. Édesanyám és egyik nagybátyám is gyermekorvos, nagyapám szintén orvos volt – több minta volt előttem. Úgy láttam, ha az orvos jól csinálja a munkáját, meglehet a lelki békéje, hogy értelmes az élete. Ezért volt egyértelmű a választásom. Roppantul izgatott a pszichiátria, az emberi lélek működése. Már a kezdetektől kerestem, hogy milyen kapcsolata van a hitnek és a gyógyításnak, hol vannak a találkozási pontjai a természettudományos alapú gyógyítókultúrának és a spirituálisnak. Érdekelt, hogyan lehetek intellektuálisan és lelkileg is teljes ember, aki meri átfogó szemlélettel nézni azt, amivel foglalkozik. De aztán amikor először kerültem orvostanhallgatóként gyerekosztályra, egyszerűen azt éreztem, hogy ebben „flow” van, otthon vagyok.

Azért a lélek és az elme gyógyítását sem kerülte el: a református hátterű Bethesdában nem hangzik idegenül, ha egy-egy felépülés kapcsán a tudomány által kevéssé megfogható hit jelentőségéről is beszélünk.

Ez a legfőbb oka annak, hogy a Bethesdában vagyok. Debrecenben jártam egyetemre, és eleinte az ottani gyermekklinikán dolgoztam. Amikor Dizseri Tamás (a Bethesda korábbi főigazgatója – a szerk.) meghívott ide, részint az ő személye, részint a már kialakulóban lévő itteni program, részint pedig annak a lehetősége győzött meg, hogy közelebb léphetek ahhoz a gyakorlathoz, hogy megpróbáljuk az élet fontos elemeit egyben látni. Részt vehetek annak a kultúrának a felépítésében, amelyben a gyógyítás, a közösség, az istenhit, a spiritualitás mind néven nevezhető és egymást erősítő tényező: nincs ezekben semmi ellentmondás, mindegyiket a maga komolyságában kell egymás mellett megélni. Ugyanez igaz a közösségre: akikkel gyógyítunk, a szakmai szabályrendszert elfogadó és alkalmazó csapat, miközben van gyülekezet jellege is, ahol megéljük a hitünket, és merjük a mélyebb személyiségünket is beletenni.

Talán ebből is ered, hogy a Bethesda üde színfolt a kórházak között, és ez nagyban köszönthető az ön vezetésének. Ugyanakkor nem lehetett könnyű az orvoslás napi teendői és az ebből eredő flow felől az intézmény irányítása felé billenteni a mérleg nyelvét. Hogyan élte meg ezt a helyzetet?

Az az igazság, hogy – Babits után szabadon – rühelltem, mint Jónás a prófétaságot. De miután főigazgató lettem, rá kellett jönnöm, hogy ezt a váltást meg kellett hozni. És habár akkor nehezemre esett, örülök, hogy így hozta az élet: annyira izgat a kórházunk ügye, de mondhatom, hogy az egész gyermek­egészségügy is, hogy szívesen dolgozom érte. Ez szolgálat – akkor is, ha ez csak amolyan kegyes szövegnek tűnik. Intenzívorvosként, később osztályvezetőként megtapasztaltam, milyen fontos, ha a megfelelő feltételek, anyagok, gépek, munkatársak, atmoszféra – minden együtt áll az adott pillanatban, ott és akkor, amikor szükség van rá. Egyszer csak abban a helyzetben találtam magam, hogy az a feladatom és lehetőségem, hogy mindezt előteremtsem a magam kis környezetében, a kórházban – és néha országosan. Ezzel a megsokszorozódott segítési lehetőséggel megmaradt a nyugalmam, hogy ez is értelmes és jó.

Ugyanakkor valószínűleg rengeteg feszültséggel jár.

Igen, a mindennapok többnyire bonyolultak. A hatszázötven fős intézményt – meg azon kívül sok más szervezetet – vezetni állandó konfliktusmenedzsment, és leginkább konfliktusprevenció, illetve szorongás a feltételek megteremthetősége miatt. Vannak küzdelmes időszakok – a hűség próbájához ez hozzátartozik. Egyedül sokkal nehezebb lenne. Az erős közösség fontos támasz.

Hogyan tölti a szabadidejét, ha van?

Az is a sokgyermekes család következménye, hogy megtanultam: ahhoz, hogy élni tudjak, és eredményes, értelmes legyen, amit végzek, tudni kell ritmust váltani, pihenni – naponta is valamennyire, meg hetente, évente.

Vezető beosztású emberek ezt ritkán tudják kimondani.

Én is ezt tapasztalom. Épp ezért arra biztatom a munkatársaimat, és olyan életformát igyekszünk itt kialakítani egymásnak, hogy ezt belássuk. Rosszul érint, amikor valamelyik kollégám kiég. Immár rutinosabb vezetőként igyekszem idejében szólni a vezetőtársaimnak, és gyakran a lelkesebb fiataloknak is: lassíts, pihenj, menj szabadságra, menj haza hamarabb, ha kell, legyen arányos az életed.

Önnek ki szól, hogy ideje lassítani?

Azt hiszem, már megtanultam kívülről látni magam – ez vezetőként igen fontos. De kettős létezésünk van a kórházban: van a kötelező hierarchikus beosztásunk, és van egy erős hálózatos szerkezetünk is, ahol mindenki megéli, hogy egyformán társ. Ebben én is egy tag vagyok, nekem is jelzik, ha valamit jól vagy rosszul csinálok. Ez működik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne dolgoznék sokat. Amikor viszont nem dolgozom, akkor szeretek nagyon nem dolgozni.

És olyankor mivel foglalja el magát?

Sokat futok és kerékpározom, dolgozni is azzal járok, ha csak lehetséges. Két fiammal csapatban szeretnénk megcsinálni augusztusban az Ironman triatlont, most erre készülünk. Kevés olyan nap van, amikor ne mozognék legalább egy órát, a feleségemmel is gyakran futunk. Sokat kirándulunk, és nagyon szeretem a kertjeinket: a Balatonon egy nagyobb, itthon egy kisebb van, amelyek teljesen lekötnek. Gyógynövényeket gyűjtök, termesztek, szárítok, teát készítek belőlük – karácsonykor általában ez a fő ajándékom, összesen csaknem száz ember kap belőle. Szeretek olvasni, főleg verseket, színházba, hangversenyre járni – a kultúra a járvány alatt nagyon hiányzik: ha nincs szellemi töltekezésem, az rontja a teljesítményem. Emellett az életem folyamatos istenkeresés és párbeszéd. Sokféle lelki utat jártam be, és végül tizenkét éve a meditatív, kontemplatív imamódszerre álltam rá, amely sokat segít a jelenlétben. Teljesen elcsendesedve, a belső imában sok minden a helyére kerül.

Ez már csak azért is érdekesen hangzik, mert amíg sokan semmilyen spirituális hátteret nem hoznak magukkal otthonról, addig ön már a családjában háromféle útvonalon is megközelítette azt: édesapja katolikus, édesanyja református, apai nagyanyja evangélikus volt.

Mindegyik említett egyházban szeretek élni. Most a református és a katolikus egyházban is intenzíven benne vagyok, és mindkettőt teljes természetességgel élem meg. De az evangélikusokhoz sem ritkán megyek. Mindegyiknek több elemét a sajátomnak érzem. Például minden napot úgy indítunk a feleségemmel, hogy amikor reggelizünk – aminek szépen megadjuk a módját –, a református Bibliaolvasó kalauz szerint elolvassuk az igét. Ez programot, mélységet ad a napnak. Azt is meg kell mondanom, hogy mostanra a legerősebb prédikációélményeim a református egyházhoz köthetők. A letisztult, puritán református liturgia, igehirdetés szellemi, lelki élményt nyújt. Már nem is tudom magam reformátusként vagy katolikusként meghatározni. Azt tudom, hogy – hála Istennek – olyan közegekre és utakra leltem, amelyek az enyémek, jézusiak és keresztyének. Különös ajándéka az életemnek, hogy ezt a felekezetek közötti szabadságot megélhetem. De mások mellett a jezsuitákkal, bencésekkel, a Fokoláre mozgalommal és a piaristákkal is intenzív kapcsolatunk van, ezekből a közösségekből is sokat merítettünk.

Hangsúlyozni szokta, hogy fontos önnek a határon túli magyarság, a legutóbb kapott állami elismerésében is kiemelik a Kárpát-medencében élő magyarokért végzett munkáját. Honnan ered a kötődés, a törődés?

Az édesapám családja ungvári származású, édesanyámé több vonalon felvidéki eredetű. De ma már nem élnek ott rokonaink, a szüleim is a mai Magyarország területén születtek. Jóvoltukból korán szembesültem a trianoni tragédia érzékenységével. Gyerekkoromban rengetegszer jártunk a Felvidéken, Erdélyben is többször voltunk. Megfogott, hogyan élnek ott a magyarok, miken kellett átmenniük. Hamar megfogalmazódott bennem: ha tudok, segítek nekik. Ki is alakultak – főleg Erdélyben és Kárpátalján – kapcsolataim. Nagyra becsülöm azokat, akik hűségesen helytállnak kint, és szeretek a környezetükben lenni.

Van olyan vágya, célja a személyes életében, amelyet a szűkebb vagy akár a tágabb jövőben szeretne elérni?

Idén leszek hatvanéves. Szeretném befejezni a Bethesda bővítését, az új szárny belakását. Nagy fejlesztés előtt állunk, amelyhez a szellemi, szakmai, lelki emberi erőforrások már megvannak – „csak” az kellene, hogy megvalósuljon. Hatalmas, évtizedes munka ez. Hozzászoktam már, hogy váratlan helyzetek elé kerülök, és nem én határozom meg, hogy mit csinálok – de most ezt nagyon szeretném késszé tenni. Jó nekem az az életforma, amely felé haladok: a kontemplatív jelenlét, a kert, a természet, a mozgás, a kultúra, az értelmes munka, a kicsit több csend meg békesség, az elfogadó közösségek. Emellett leginkább talán az unokáim villanyoznak fel. Velük kapcsolatban sokkal inkább a boldog együttlét a hangsúlyos a felelősségérzettel, az aggódással szemben. Remek gyerekek, élvezhető a velük töltött idő, és hála Istennek, jó kapcsolatban vagyunk. Igazából ennél többre nem vágyom már.

Kocsis Julianna

Fotók: Sebestyén László
A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT