VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Pszichológusok a homoszexualitás elfogadtatásáért, avagy száz szerző Einstein ellen
2020. október 15.

A közelmúltban megjelent Meseország mindenkié című könyv kapcsán éles politikai vita alakult ki, amelynek részeként ezernél több pszichológus is csatasorba állt, egy szakmai érveket használó petíciót aláírva. Kérdés, kinek az oldalán állnak a tudományos tények, a valóság – hiszen gyermekeink jövője szempontjából húsba vágóan fontos az, hogyan fejlődnek majd, mi lesz belőlük.

A petícióban szereplő egyik alapvető érv szerint nincsenek olyan tudományos eredmények, amelyek azt támasztanák alá, hogy gyerekek homoszexuálissá válnak annak hatására, hogy találkoznak homoszexuálisokkal. Ez azonban nem így van. Gyermekelhelyezési perek homoszexuális és heteroszexuális ügyfeleit hasonlította össze egy vizsgálat (Cameron 1998): a homoszexuálisok között jóval több volt a problematikus személyiség és jóval gyakoribb volt az általuk nevelt gyermekek bántalmazása és homoszexuális orientációja. Leszbikus szülők gyermekeit vizsgálva jóval gyakoribb volt köztük a bizonytalan nemi identitású (Stacey 2001). Gyermekek gyakran homoszexuális személyektől elszenvedett molesztálás hatására válhatnak homoszexuálissá, ugyanis a megkérdezett homoszexuális férfiak 37 százaléka állította, hogy gyermek- vagy serdülőkorában szexuális visszaélés áldozata volt, és ezek 94 százaléka esetében férfi volt az elkövető (Doll et al. 1992).

Egy tavaly megjelent tudományos eredmény szerint közel félmillió ember genetikai készletének megvizsgálása utána azt találták, hogy a gének egy-két százalékban magyarázzák a homoszexuális viselkedést (Ganna et al. 2019), vagyis jelentéktelen mértékben, nem pedig meghatározó jelleggel. Tehát a homoszexualitás nem genetikailag determinált, ezt most már biztosan tudjuk.

Vannak, akik a „veleszületett homoszexualitás” egy másik elméletében hisznek, amely szerint az anyaméhben a magzatot érő visszás hormonhatás miatt alakul „nemileg atipikussá” a gyermek agya. De aki ebben az elképzelésben hisz, az nem tudja megmondani, hogy szerinte konkrétan hogyan kényszerítene az agy bárkit bármilyen módon arra, hogy a saját neméhez vonzódjon. Hiszen az agy csak a hardver – míg a szoftvert, vagyis a gondolatainkat az élményeink meg a döntéseink teszik bele. Sokféle típusú agy és sokféle típusú autó is van. De azt már a vezető dönti el, hogy merre megy az autójával, ha azt nem is, hogy mekkora az autója gyorsulása, benzintartálya vagy végsebessége. Az agyát is mindenki arra használja, amire akarja.

Megjegyzendő, hogy a tudomány valóban talált ok-okozati összefüggést az agy jellege és az egyén gondolkodásmódja között, csak éppen fordított irányút: azt nem, hogy az agyunk alakítja a gondolkodásunkat, hanem azt igen, hogy a gondolkodásmódunk az agyunkat (Doidge 2018). Soha olyan tudományos kutatási eredmény nem született, amely szerint bárki kénytelen konkrét elképzeléseket kialakítani arról, hogy melyik nemhez vonzódik azért, mert neki olyan az agya. De ha valaki szerint mégis, akkor álljon elő vele. Nosza, ezer pszichológus, ki kotor elő egyetlen olyan megbízható, tudományos eredményt, amely egy ilyen irányú hatásmechanizmust igazol? Pusztán ideológiai ellenszenvből összehoztak valaha egy kiadványt Száz szerző Einstein ellen címmel, amire Einstein azt mondta: „Ha igazuk lenne, egy is elég lenne.” Most is ez a helyzet. A homoszexualitás tehát teljesen tudati – pszichés, kulturális, szociális – tényezők hatására jön létre, mint amilyen tényező egy ilyen mesekönyv is. A transzszexualitás esetében előfordulhat, hogy van valamilyen nagyon ritka genetikai torzulás, ami miatt az illető „a neméhez képest atipikus” a testi vagy lelki alkatát tekintve, ezért, mondjuk, nehezen talál magának párt; akkor pedig beképzeli magának, hogy „én nem is vagyok igazi fiú/lány”. De az ilyen akkor is egy tisztán pszichés döntés, ami, persze, súlyosan téves. Ha vannak is valamilyen hormonális furcsaság miatt biológiailag nem túl férfias férfiak és nem túl nőies nők, az ilyesmi önmagában nem ok arra, hogy valaki ne érezhesse jól magát egy ellenkező nemű párral. (A legtöbb esetben amúgy a transzszexuá¬lis identitás is genetikai háttértől független módon, pszichés hatások miatt alakulhat ki – mint amilyet egy ilyen mesekönyv is jelent.)

Ha egy homoszexuális pár nevel gyermeket – ami Magyarországon nem regisztrált élettársi kapcsolatban élők esetében jogilag lehetséges és elő is fordul –, akkor egy ilyen mesekönyvet használva a gyermek nevelői még rá is erősíthetnek arra az őt befolyásoló pszichés hatásra, amit a párkapcsolati modelljük a számára jelent. Ez valószínűleg meg is történik a könyvet megvásárlók egy részénél. De természetesen az iskolai tudatformálást is erősítheti a könyv, ami javában zajlik, hiszen Magyarországon már egész propagandahálózatot hoztak létre „a homoszexualitás és transzszexualitás normális gondolatának” a gyermekek között való terjesztése céljából. Ez a tevékenység számos iskolában aktívan zajlik, a könyv ehhez jelent kiváló új propagandaanyagot.

De a homoszexualitás végül is normális – vélik sokan. „A homoszexualitás mint betegség 1973-ban került ki a mentális betegségek kézikönyvéből, így betegségként beszélni róla messzemenően szakmaiatlan” – állítják a petíció megfogalmazói. Sokan nem tudják, hogy hogyan is született a döntés arról, hogy a homoszexualitás „nem betegség”. 1969-ben történt zavargások után bizonyos homoszexuálisok Amerikában létrehozták az agresszív és szélsőbalos jellegű Homoszexuális Felszabadítási Front nevű mozgalmat. Később más neveken, többféle társaság keretében folytatódott ugyanaz a mozgalom és tevékenység: jól szervezett és nagyon agresszív megfélemlítő akciók politikusok, pszichiáterek és keresztény szervezetek ellen. 1970 májusában egy ilyen akció keretében rátörtek az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) konferenciájára, ahol magukból kikelve, vádlóan ordítoztak a pszichiáterekkel, majd 1971-ben hasonlóképpen. 1972-re az erőszakoskodással elérték, hogy meghívják egy előadójukat az újabb hasonló összejövetelre. 1973-ra sikerült megfélemlíteniük az amerikai pszichiáterek elitjét, akik nem kértek többet ezekből az akciókból, és 1973-ban az erőszakos politikai nyomás hatására az APA megszavazta, hogy „a homoszexualitás nem betegség” (Lamberg 1998). A döntést védelmező egyik pszichiáter azt mondta ekkoriban egy interjúban, hogy „ha a voyeurok elég erőszakosan lobbiznának, akkor ők is elérhetnék, hogy alaposan elgondolkozzanak a pszichiáterek arról, hogy pszichés betegség-e a voyeurködés” (APA 1973).

Szó sincs róla tehát, hogy tudományos felfedezések hatására döntöttek volna így. A militáns politikai akciók terrorja hatására a pszichiáterek „rájöttek”, hogy a homoszexualitás nem is betegség. A WHO az Amerikai Pszichiátriai Társaság példáját követte, amikor kivette a betegségek listájáról a homoszexualitást 1980-ban. Ismerve az ezzel kapcsolatos döntés körülményeit, tudjuk, hogy az tudományos szempontból semmit sem ér, közönséges csalás. Képzeljük el, hogy az alkoholizmusról nem lenne szabad semmi negatívumot mondani, mert egy erőszakos alkoholista politikai csoport ezt kikényszerítette valamilyen tudományos fórumon! Abszurd feltevés? Igen. Még hogy „szakmaiság” és „tudomány”, amire a témában tájékozatlan, félrevezetett pszichológusok hivatkoznak! Az amerikai pszichiáterek félelemből elárulták és elárulják a tudományt lassan öt évtizede – egy agresszív politikai mozgalom pedig azóta ezen élősködik világszerte. Ki fogja megállítani a nyomulásukat?

Tárkányi Ákos
szociálpolitikus

A cikk eredetije




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT