VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Sík Sándor: Szent István király ünnepén
2020. augusztus 19.

 

I. Szent István ünnepe nemcsak a magyarok ünnepe. Ünnepe az egész kereszténységnek, hiszen az első európai uralkodó, akit az Egyház szentté avatott. Ünnepe az egész emberiségnek: a haladásnak, amelynek egy nagy jövőjű és nagy tehetségű fiatal népet állított szolgálatába; a kultúrának, amelynek fenyegető ellenségéből egyszer s mindenkorra harcos védelmezőjévé és lelkes továbbvivőjévé nevelte nemzetét. De ünnepe mindenek előtt a magyarságnak: a magyar népnek, amelyet épített nemzetté, amelynek adott először alkotmányt, és amelynek mutatott utat a földi és égi örökkévalóság felé. Ünnepe minden egyes magyarnak is, hiszen fölséges alakja örök normája a magyar férfijellemnek. És ünnepe nem utolsósorban a magyar családnak, hiszen a keresztény magyarság történelmének első lapján soha el nem múló fénnyel ragyog annak a magyar szent családnak képe, amelynek volt az atyja, és amely háromszáz év alatt tizennégy szentet adott az emberiségnek. Én mindennek a nagyságnak és értéknek gyökerét keresem: mindez azért lehetett Szent István, mert s z e n t volt. Ezt az alapvető, döntő tulajdonságát állítsuk lelki szemeink elé, hogy megértsük és követésére buzduljunk. Maga a magyar hagyomány is erre buzdít bennünket, hiszen a középkori magyarság „Szentkirály” néven szerette emlegetni első királyát. Mi tette Szent Istvánt szentté - a kérdést így is feltehetnénk: Mit tanulhatunk tőle? Miben kell követnünk? Mi tesz valakit szentté? Nem a csodák. Hiszen még a szentté avatás kimondásához szükséges két csodát sem annak bizonyítására kívánja az Egyház, hogy az illető szent volt, hanem csak annak szentesítésére, hogy Isten akarja az illetőnek szentté avatását. Nem is a misztikus élmények, rendkívüli jelenségek bizonyítják a szentséget, hiszen igen sok szentet ismerünk, akiknek életében nem látunk efféléket. Nem is a világmegvetés és önsanyargatás, hiszen a sok világtól elvonuló remete és szerzetes szent mellett nagy számmal vannak a szentek között világban élő emberek, államférfiak, családapák és családanyák, minden foglalkozás dolgozói. A szentségnek a kereszténységben - Evangélium és egyházi felfogás szerint - egyetlen biztos jele van: a hősies fokon gyakorolt szeretet. Hogyan gyakorolta? 1. Mindenekelőtt úgy, ahogyan az Evangélium kívánja, ahogyan mindenki gyakorolja, és ahogyan minden kereszténynek gyakorolnia kell: az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel. Hogy Szent István csakugyan hősiesen irgalmas volt, megint a finom érzékenységű néplélek tanúsítja: a másik jelző, amellyel leggyakrabban szerették emlegetni: a kegyes király. Mindhárom ránk maradt középkori legendája tele van mind intézményszerű, mind személyes alamizsnálkodásának leírásával. „Ennek okáért az irgalmatosságnak és kegyességnek annyi karjaival ölelte Krisztus szegényeit, bennük pedig magát Krisztust, hogy tőle soha egyetlen jövevény és 562 zarándok nem ment el szomorkodón, jótéteinek vigasztalása nélkül.” (Nagy Legenda, 12.) Megható képet festenek elénk ezek a legendák a szegények közt járó királyról, aki saját kezével, zsákban viszi az adományt vagy távoli országrészekbe küldi el a szenvedőknek a gyógyító kenyérdarabot, és akit - a legenda egyik naturalisztikus lapja szerint - az őt meg nem ismerő, mohó szegények egy éjjel megvernek és megtépik a szakállát. Persze hogy az ilyen legendás vonások, amelyeknek beszövése tipikus a középkori szentkirály életrajzokban, ebben a formában nem tarthatnak számot feltétlen történelmi hitelességre, de lényegében mégiscsak történelmi valóságot tartalmaznak: mutatják, milyen volt az a kép, amelyet Szent Istvánról őrzött szívében a magyar nép. De nem érte be az alamizsnálkodással. Nem kevésbé gyakorolta az irgalmasság lelki cselekedeteit. „Miképpen apostol, mindeneknek mindeneket cselekedett, hogy mindeneket megnyerjen.” Ebben az értelemben is „kegyes király” volt, aki szigorú, sőt kemény volt ott, ahol kellett - ahol a néphez való felsőrendű szeretet parancsolta -, de tudott megbocsátani is, mégpedig mindenkinél kegyelmesebben, mint az egykorú külföldi feljegyzés a kortárs királyokkal (a szent királyokkal szemben is) kiemeli. De hát lehet-e felségesebben gyakorolni a lelki irgalmasságot, mint aki (természeti síkon) kultúrát és (természetfeletti síkon) hitet, erkölcsöt, egyházszervezetet adott népének. A Szentkirály valóban örök időkre páratlan nevelője lett a magyarságnak. 2. Ám az a Szent István, aki mindeneknek mindeneket megcselekedett, nyilván szent királyként élt és cselekedett ott is, ahol neki is, mint mindnyájunknak, legközelebbi és legkézzelfoghatóbb alkalom adatott a szeretet gyakorlására: családjában. A magyar jellemnek ez a gyönyörű megtestesítője családapák és családanyák számára is örökös példa. Pedig éppen a családi élet hozta számára a legtöbb szenvedést, amelyek beárnyékozzák egész életét, főleg annak utolsó éveit. A családi boldogság teljességet nem adta meg neki az Isten: egymás után vette magához gyermekeit, végül az utolsót, a legnagyobb reménységét, Imrét is. Családapák, anyák számára - de mindnyájunk számára is - Szent István családi élete elsősorban avval a nagy példával szolgál, hogyan lehet a legnagyobb csapások és szomorúságok között is (az számára Szent Imre halála kétségtelenül a legnagyobb csapás volt, ami érhette) megmaradni alázatos hitben, csüggedetlen reménységben, a hivatásbeli munkának, küldetésnek még lehetetlenségek előtt sem lankadó hősies teljesítésében. Családi életének egyes, bizonyosan ragyogó és tanulságos részleteit inkább csak elképzelni tudjuk, ismervén jellemét, mert adataink alig vannak róla, hiszen abban az időben nem volt szokásuk a történetíróknak kiterjeszkedni a királyok magánéletére. Van azonban egy pont, amelyen át mélyen beláthatunk az édesapa Szent István szívébe, és ez Imréhez való viszonya. Ez a nagy, forró szeretet keresztülsüt a legendák személytelen lapjain. A nagyobbik legenda elmondja, hogy „ártatlan kisdedsége fokán” elvett gyermekeiért való szomorúságát Imréhez való szerelmének vigasztalása enyhítette, akit „mint immár egyetlent, mindennapi könyörgésekkel ajánlott Krisztusnak és az szülő anyjának”. Ennek a szeretetnek megragadó emléke maradt ránk az Imréhez intézett Intelmekben, amelyeket „atyai szerelmének lángolásából szerzett”. Aki átadja magát az államférfiúi bölcsesség-nevelői okosság és atyai szeretet e kis remekének, az előtt nem lesz kétséges, hogy - ha a szövegben van is része egy tanult egyházi férfiú íródeáki munkájának - maguk a gondolatok, de igen sokszor a kifejezések is magától a szent királytól valók. „Gyermek vagy, én fiam - írja a bevezetésben -, sok nagy gazdagságoknak közötte élő kis cselédkém, ápolva és nevelve minden szép gyönyörűségekben, nem volt részed hadba indulásoknak sernminémű fáradalmaiban és a különb nemzeteknek támadásaikban, mikben én már majd egész életemet töltöttem. Immár itt az idő, mikoron is néked nem kell mindéglen lágy párnáknak közepette élned… Azért tehát szerelmetes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjamnak reménysége kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenekben malaszttól gyámolíttatva nem csak atyádfiaihoz és rokonaidhoz, avagy fő emberekhez vagy szomszédokhoz és lakósokhoz légy kegyelmes, hanem ha az idegenekhez és mindenekhez, kik tehozzád jőnek. ... Légy irgalmas mindenekhez, kik erőszakosságot szenvednek, mindiglen amaz isteni példát tartván a te szívedben: irgalmasságot akarok és nem áldozatot." A fogékony lelkű olvasó igazat fog adni a fordító lelkes szavainak: ,,Az Intelmeket a világtörténelemben felmagasló lángész gondolta el, szerető édesatya érezte át és parancsoláshoz szokott királyi hang, mégpedig magyar királynak a hangja mondotta leírásra, aki megjelenik előttünk tulajdon szavaiban, azt a nevezhetetlen megborzongást éreztetve, amit csakis az isteni és kiválasztott emberi nagyság színe előtt érez a megrendült ember." Mindez azonban még nem tenné szentté Istvánt - aminthogy nem tenne szentté másokat sem -, ha szeretetét, ezt a hősies szeretetet nem gyakorolta volna azon a helyen, ahova Isten állította őt, annak a hivatásnak betöltésében, amelyre Isten kiválasztotta. A királynak az királyságában kell szentté lennie, mint ahogyan a papnak papságában, a szerzetesnek szerzetesi életében, a családos embernek a családi élet megszentelésében, a két kézzel dolgozó embernek keze munkájában. Szent István lelkében különben ez az országos arányú szeretetmunka és a családapa hivatása édes testvérként éltek. A patriarkális királyság korában, az korában, a királynak népéhez való viszonyát úgy fogták fel, mint a családfő és a család viszonyát. Az ország az szemében nagy család, amely az atyai bölcsességére, vezető kezére és szerető szívére, mindenestől az felelősségére van bízva. A szeretetnek ez a bölcsessége vezette minden lépését, hogy mennyire tudatosan, azt az Intelmek mutatják. Ez az atyai szeretet vezette kemény és jóságos kezét akkor is, amikor serege élén forgatta kétélű normann kardját, akár a haza, akár a zsenge magyar kereszténység védelmére. Akkor is, amikor - ha kellett, szép szóval hívta, ha kellett, a törvény szavával, büntetéssel vagy (kemény lovas-nomád fejedelmeknek nyers időkben élő sarja!) erőszakkal kényszerítette népét arra, miröl szíve-lelke mélységes meggyőződésével tudta, hogy a legjobb számára. Hogy ez az államférfiúi, ez a királyi szeretet mennyire a magyarság szeretetéből is fakadt, érdekesen világítja meg az Intelmek nyolcadik fejezete, ahol drága fiát nyomatékosan figyelmezteti, hogy kormányzásában magyar őseinek példáját kövesse. Ennek a szeretetnek egész mélységét csillantja meg előttünk a legendának az a helye, ahol a betörő Konrád császár hadai ellen induló István Szűz Máriához imádkozik: „Ha kedvedre lenne, én Királyné asszonyom, hogy a te örökségednek mívecskéjét az ellenségek elpusztítsák és a kereszténységnek új palántáját kiirtsák, ne tulajdoníttassék ez az én henyélésemnek, hanem inkább a te akaratod rendelésének. Ha pásztoré a bűn, lakoljon maga, miképpen érdemli a juhoknak közepette, de könyörgök, kíméljed a juhokat." Íme, előttünk a szent király, és előttünk az élet, a hősies szeretet, amely azzá tette. Szentté akkor lesz valaki, ha ezt a hősies szeretetet, ezt az áldozatot elfogadja és kegyelmével beteljesíti Isten. Ennek az elfogadásnak adja olykor Isten külső jeIét a szentekhez fűződő csodálatos jelenségekkel. Szent István áldozata elfogadásának isteni nagy jele: épen maradt dicsőséges Szent Jobbja, a magyarságnak drága nemzeti ereklyéje. De szimbólum is ez a Szent Jobb Kéz; szimbóluma tanítómestere, a Szent Király nagy szeretetének. Adjunk érte hálát Istennek, hódoljunk előtte nyitott szívvel - de készséges szívvel is; kövessük a magunk életében szeretetét, irgalmasságát, családi erényeit, hivatásbeli odaadását. Ezt mondja nekünk a Szent Jobb: Nem szólok én szókkal, széllel szállandókkal Magyarjaim tinéktek. Kardemelő karom, keresztelő karom temetetlen hagyom rátok: megtiszteljétek! őrizzétek épen testamentumképen, törvénytevő akaratom abból értsétek. (1955)



© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT