VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


A darvak is rajban repülnek
2020. augusztus 19.

– Hogyan lehet megállapítani, hogy egy társadalomnak milyen az általános lelkiállapota? Egyáltalán lehetséges-e érvényes kijelentéseket tenni ezzel kapcsolatban? Milyen jelekből lehet következtetni erre? Milyen folyamatok, rejtett összefüggések határozzák meg a társadalmi klímát? Mit jelez például az, ha az eladók legtöbbször nem köszönnek vissza a boltban, és nem segítőkészek?

– Az efféle kérdésekre próbálok mindig nagyon óvatosan reagálni, mivel az, hogy egy társadalmat milyennek látunk, erősen függ a saját szűrőnktől és szemléletünktől. A társadalom egészére nézve pedig, azt hiszem, nem is lehet biztos kijelentéseket tenni. A vidék és Budapest megkülönböztetése sem segít, mivel nincs is olyan, hogy „a vidék”: tájegységenként mást és mást tapasztalunk, ha az emberek lelkiállapotát vizsgáljuk. Gyümölcsözőbbnek tartom kisebb közösségek, például plébániák, kerületek, régiók, különböző társadalmi rétegek kutatását.

A Semmelweis Egyetem mentálhigiénés, szociális munkás és ökumenikus lelkigondozói képzéseinek oktatójaként úgy érzem, el vagyok kényeztetve, mivel a környezetemben állandóan olyan embereket látok, akikben erős a tenni akarás és a fejlődésvágy, az új készségek elsajátítására való igyekezet. Ehhez képest panaszkodó általánosításként hat számomra, amikor valaki a magyar társadalom lesújtó mentálhigiénés állapotáról beszél, méghozzá anélkül, hogy az állításait adatokkal igazolná.

– Az utóbbi időben divatossá vált arról beszélni, hogy a nyelv olyan, amilyen; nem lehet javítani vagy rontani rajta – noha minden megszólalásunkkal alakítjuk a nyelvi környezetünket, vagyis rontunk vagy javítunk rajta. Mi a helyzet ennek mintájára a mentálhigiénével? Képes-e alakítani a lelki kondíciónkat társadalmi méretekben, vagy csak az események után szaladhat, az „olyan, amilyen” általános mentális alaphelyzethez alkalmazkodhat?

– A helyes válaszhoz tisztáznunk kell, mit jelent az, hogy mentálhigiéné. Alapvetően a lelki egészség védelmét. Prevenciót, azaz megelőzést, és promóciót, azaz egészségfejlesztést. És mit nem? Pszichiátriai betegségek kezelését.

A mentálhigiéné az egyén, a család, a közösség és a társadalom lelki egészségének fenntartását szem előtt tartó, tudományterületek határmezsgyéjén mozgó, holisztikus szemléletű tudomány, amely minden kérdést a lelki egészség szempontjából szemlélve tárgyal. Egyik legfőbb célja a lelki zavarok, a rossz közösségi dinamikák kialakulásának megelőzése, és a jó gyakorlatok támogatása, hogy a rosszaknak ne legyen terük.

Az esztergomi ferencesek mesélték, hogy a Prímás-szigeten sokáig hiába irtották a gazt, mindig csak egyre nagyobb lett. Aztán egyszer azt a tanácsot kapták, hogy a gyomokkal való meddő küzdelem helyett inkább ültessenek oda tököt, és a probléma villámgyorsan megoldódik majd. Ahol ugyanis tök van, ott más nem lehet, „nem jut szóhoz”.

Minden hallgatónk feladatul szokta kapni egy-egy mentálhigiénés projekt kiötlését és csapatban történő megvalósítását, nyomon követését egy éven át. Egy talán igaz „mentálos” legenda szerint a Bátor Tábor is egy ilyen projektből született.  Az elmúlt évtizedek során mintegy másfél ezer ember tapasztalta meg nálunk, mit jelent csapatot és közösséget építeni, egészségfejlesztő programot működtetni, és bajba jutott embereket ráébreszteni, hogy mindenből van kiút, de először nekik kell jól lenniük ahhoz, hogy másoknak is segíteni tudjanak.

A mentálhigiéné úgy gyógyít, hogy megelőz. Ahhoz segít hozzá, hogy minden nehézség, kihívás ellenére meg tudjam őrizni a belső lelki folyamataim egyensúlyát. Megtapasztaltatja, hogy a krízisekre is szükségem van ahhoz, hogy jól legyek, hogy a feltámadáshoz először alá kell szállni a mélybe. És azt is megérteti, hogy nincs megállás, és soha nem vagyunk teljesen készen. Folyamatos belső munkára és párbeszédre kell törekednünk: azokkal, akik szeretnek, de azokkal is, akik bántanak.

– Ezzel azt mondja, hogy az egyes ember is változtathat a társadalmi közérzeten, ha elég eltökélt és kitartó? Például reménykedhetem abban, hogy ha mindenkire mindenhol mosolygok, ez előbb-utóbb hatni fog, és sokakat kedvesebbé tesz? Mert talán éppen az ellenkezője az igaz: a közömbös vagy távolságtartó környezetet idegesítheti a „derűhadjárat”, sőt még provokációnak is tarthatja. Van olyan ismerősöm, aki minden méltánytalannak érzett helyzetben a panaszkönyvet kéri.

– Sok „dzsungelharcost” láttam megtörni, pedig tehetségesek, okosak, agilisak voltak, és lételemük volt a küzdés. De egyedül próbálkoztak, és végül feladták. A darvak is rajban repülnek, mert ahhoz, hogy bírják, szükségük van arra a légáramlásra, amit a többiek keltenek a szárnyaikkal. Úgyhogy én minden változásra vágyónak azt tanácsolom, hogy gyűjtsön csapatot, méghozzá különböző típusú emberekből, hogy minél sokszínűbbek és sokoldalúbbak legyenek, és azt, hogy bátran legyenek egymással is építő módon kritikusak. A tömeggel egyedül senki nem képes szembemenni; a rendszer ellenáll a változásnak, mert a megszokás, a rutin megtartó erő, és minden változtatási kísérlet ellenállást vált ki.

Akik provokálnak, az ellenállás kiváltásával is kapcsolatot keresnek, kötődni vágynak – torz módon ugyan, de kapcsolatokat gyűjtenek, hiszen ha ellenségeim vannak, az is jobb a semminél, tulajdonképpen akkor is kapcsolatban vagyok.

– És a kórházi lelkigondozók helyzetéről mit gondol ebből a szempontból? Hiszen bizonyos értelemben ők is provokálnak: olyan környezetben próbálnak hatékonyan jelen lenni, amely gyakran ridegen vagy legalábbis közömbösen viszonyul a betegek lelki kínjaihoz.

– Sokan ki is égnek közülük. Az emberek többsége viszont a megszokás útján – mint Vecsei Miklós szokta mondani – a „jóléti erkélyről” tekint a nehéz helyzetben lévőkre: betegekre, szegényekre, hajléktalan emberekre. Máshogyan kell látni, különös érzékenység szükséges ahhoz, hogy valakinek hivatása legyen a „frontharchoz”. A mentálhigiénének pedig az ő esetükben különösen kiemelkedik az a szerepe, hogy a segítők segítőjének is lennie kell.

– Az Embertárs recenziójában azt olvastam az Ön által a kórházi lelkigondozásról írt tanulmányról, hogy „a lelkigondozás, illetve korabeli megfelelőinek részleteit taglalja az ókortól a jelenig”. De mik a „korabeli megfelelők”, és mely jegyeik alapján feleltethetjük meg őket a mai lelkigondozásnak? Mely korokban milyen igények jelentkeztek a lelkigondozásra, és mikor mi volt a célja?

– Korábban – abban az időben, amikor nálunk ez még a mozgalom szintjén volt – afféle úttörőként magam is kórházi lelkigondozó voltam. Így aztán, amikor doktorálnom kellett, adta magát, hogy a lelkigondozás történetével, módszertanával, szemléletével foglalkozzam, és ezzel is segítsem e hivatás intézményesülését.

Beállítottságunktól függően sok mindent érthetünk lelkigondozás alatt, de a központi motívuma az, hogy a krízisbe került ember mellé állunk, kapcsolati teret nyújtunk neki ahhoz, hogy visszatalálhasson az erőforrásaihoz.

Mivel magam lelkigondozóként Istenben élek, általam Isten is jelen tud lenni ebben a gyógyító kapcsolatban. Ha a kliensem igényli, akár az istenkapcsolat témája is előkerülhet, de ez nem szükségszerű. Ha viszont kifejezetten az istenkapcsolat a téma, akkor lelkivezetésről beszélünk. A történelem folyamán, az Ószövetségtől a kereszténység kezdetein és a középkoron át a jelenig sok minden változott, de a nagy cél: hogy lelkigondozóként irgalmas szamaritánus módjára a szenvedő mellé szeretnék állni, sohasem.

– Jó, csak vannak, akik szerint minek a pszichológus, ha van lelkivezető.

– És miért ne lehetne mindkettő? Nem kell egymást riválisnak tekinteniük, dolgozhatnak egymást segítve, és lehet a lelkivezetőnek pszichológiai, mentálhigiénés képzettsége is a teológiai mellett. Egy kolléganőm nemrég éppen a spiritualitásnak a terápiás folyamatokban való megjelenéséről írta a doktori dolgozatát.

– Kiknek és mi okból van szükségük lelkigondozásra? Ez olyasmi, ami mindenkinek jót tesz, vagy csak bizonyos válsághelyzetek esetén ajánlott alkalmazni?

– Akkor kér valaki segítséget, ha szenved, szorong: a szenvedésnyomásnak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy már ne legyen képes magában elintézni, feldolgozni a bajt. Ezen a ponton érdemes számba venni a lelkigondozás és a pszichoterápia különbségeit.

A lelkigondozó élethelyzeti elakadásokban segít. Nem kérdez, nem „vájkál a múltban”, csak jelen van, meghallgat, elkísér, elfogad, szeret, és hagyja, hogy a gondozott szabja meg az irányt. Visszatükröz, megoszt néhány képet, és abban segíti a szenvedőt, hogy közelebb kerüljön az érzéseihez, merjen például dühös lenni. A pszichoterápia – amelyre súlyosabb elakadás esetén van szükség – ehhez képest a gyerekkori gyökerek és a mai működés zavarainak kapcsolatát tárja fel, mélyre ás, és a személyiség gyógyítása a célja.

– A gyógyíthatatlan beteg Xeravits Géza teológussal az Embertársba készített 2019-es interjújában hangsúlyt kapott az, hogy a kezelőorvos részéről gyakran semmilyen lelki segítségre nem számíthat a beteg. Miért alakult így, és hogyan viszonyul ehhez a kórházi lelkigondozók tevékenysége? Az ő jelenlétüket akár az orvosoknak és a nővéreknek címzett örök szemrehányásként is felfoghatjuk, hiszen olyan hiányt orvosolnak, aminek nem kellett volna általánossá válnia.

– Az orvos korábban testi-lelki gyógyító volt, így például az ókori Egyiptomban mindig megkérdezte a páciensétől, hogy gyógynövénnyel vagy amulettel kezelje. Később azonban szétvált a testi és a lelki gyógyítás: az orvosoké lett a test, a papoké a lélek.

Ami a mai helyzetet illeti, azt legfőképpen az orvosok időhiánya határozza meg, ami arra kényszeríti őket, hogy még akkor se éljenek pszichológiai, mentálhigiénés eszközökkel, ha egyébként lenne hozzá affinitásuk. Tudnak róla, hogy alkalmazniuk kellene őket, tanulják például, hogyan kellene a rossz hírt kíméletesen közölni, de ha tehetik, szívesebben átengedik ezt a területet másnak. A lelkigondozó itt lép be a képbe: hiányt pótol. De ügyelnie kell arra, hogy se „civil a pályán” ne legyen, se ellenfélnek ne tekintse a többi szereplő.

Kórházi lelkigondozókkal készült interjúimból kiderül, hogy nem érzik magukat elég elfogadottnak az egészségügy hierarchikus rendszerében, amelynek a legfőbb hatalommal rendelkező „sámánja” az orvos, aki – tisztelet a kivételnek – kevéssé ügyel test és lélek egységére. Pedig aki lelkileg nincsen rendben, az testileg is nehezebben gyógyul. Sok országban már rájöttek, hogy a kórházakban anyagi értelemben is megéri lelkigondozókat alkalmazni, mert a működésük révén lerövidül a gyógyulási idő. Nálunk viszont még újra meg újra meg kell küzdeniük az elfogadásért, és állandóak a viták, hogy kinek kell fizetni őket: a kórháznak vagy az egyházaknak. De a lelkigondozás ettől függetlenül is olyan tevékenység, amelynek a lényegéhez tartozik, hogy többszörösen is „köztes térben” kell tevékenykednie, mint Michael Klessmann írja.

– Nagyon érdekes a Xeravits-interjú abból a szempontból is, hogy Ön mint kérdező, beszélgetőtárs, interjúkészítő van jelen benne, és így működésében mutatja meg, mit jelent egy rettentően nehéz helyzetbe került, élete végső szakaszába lépett emberhez viszonyulni, vele akár a kegyetlenség határát súroló őszinteséggel kommunikálni.

– Az interjúhoz vezető lépés döntő mozzanata az volt, hogy a Károli-kollégium tüzében meghalt egy Gézával közös barátunk. Elkezdtünk beszélgetni erről Messengeren. Emiatt nem volt erőltetett, hogy élet és halál kérdéseire személyesebb vizekre evezve is kitérjünk. És azért sem, mert Géza maga is szeretett provokatív, kemény és vad lenni. Megosztó személyiség volt, akit vagy nagyon szerettek, vagy utáltak. Mivel ismerte a kórházi lelkigondozói múltamat, tudta, hogy velem lehet kendőzetlenül beszélni a halálról. Hogy nem azt tartom tapintatnak, hogy nem teszek fel nehéz kérdéseket. Hetekig tartó, kivételesen mély spirituális beszélgetés zajlott le közöttünk írásban, amely mindkettőnket nagyon megdolgozott. Írás, töprengés közben szinte megszűnt számunkra a külvilág, és mindketten éreztük, hogy vezetve vagyunk. Géza nem kedvelte az ájtatos szövegeket, és ebben az interjúban is olyan tüzes, dinamikus volt, mint régen, egészséges korában. Óriási ajándéknak éreztem, hogy egy nappal a halála előtt még olvashatta és megoszthatta a megjelent interjút: a testamentumát, amelyben utoljára közölhette magát a világgal.

– Miért érdekli Önt ez a témakör, különösen a thanatológia? Hogyan szólítja meg a lelkigondozót egy ilyen helyzet? Mi ilyenkor a feladata? Mit mond el rólunk az, ahogyan a halálhoz és a haldoklókhoz viszonyulunk?

– Számomra úgy tűnik, hogy a krízis és a halál olyan, mint a tőkesúly a hajón. Le lehet ugyan vágni az életről, de akkor egyensúlytalan lesz.

Az életről a legtöbbet a halálból lehet tanulni. Lelkigondozóként haldoklókat kísérve, majd a halálukkal szembesülve azt tapasztalhattam meg, hogy talán innen fakad az élet a legmélyebb módon. Az Élet éppen az átlépés révén válik nyilvánvalóvá. Ott és akkor minden nagyon lecsupaszodik és felfokozódik: „nagyon van”, akárcsak mi magunk. Sok irodalmi alkotás szól arról, hogy a halál tükrében milyen szépen elrendeződnek a dolgok, hogy a halál kapujából mennyire világos, mi fontos, mi nem, hogy a halál élni és szeretni tanít.

Miután felállsz egy elhunyt mellől, odakint sokkal zöldebbek a fák, és mindennek más jelentése van. Az élet igazán azzá válik, ami, és Isten is közel jön. A pozitív pszichológia néhány egyoldalú képviselője meglátásom szerint téved, amikor azt állítja: az vagy, amit gondolsz, ezért gondolj mindig pozitív dolgokra. Nem szabad elfojtani, ami rossz, letagadni a nehézségeket, a rossz érzéseket. Minden túlélhető, ami megélhető. És ha valaki igazán mellettünk van, ért és elkísér bennünket a legnehezebb helyzeteinkben vagy az utolsó métereken, még az elviselhetetlennek hitt fájdalmak is megszelídülnek.

Kiss Péter/Magyar Kurír




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT