VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


A poszttraumás stressz lélektana
2020. június 17.

Beszélgetés dr. Süle Ferenc pszichiáterrel, pszichoterapeutával, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) volt Valláslélektani Pszichiátriai Osztályának főorvosával. A téma, ahogy a laikus beleássa magát, olyan hatalmas, hogy csak kötetekben és konferenciákon lehet részletesen kifejteni. Süle főorvos úr alábbi összefoglalója azonban vezérfonalunk lehet. Érdemes az elmélyülés érdekében fellapozni a témába vágó köteteit is (Valláspatológia, Egy új világ építése, Téboly, terápia, spiritualitás).

– Főorvos úr, mi a poszttraumás stressz közérthető definíciója?

– Egész életünk tele van kisebb-nagyobb ártalmas hatásokkal, amikkel küzdenünk kell. Traumának azokat a hirtelen kialakuló vagy tartósan fennálló, súlyosabb helyzeteket nevezzük, amelyek maradandó rombolást okoznak bennünk. Ezek a hatások lehetnek testi, anyagi, lelki és szellemi természetűek vagy ezek kombináció is, de mindenképpen az egész ember voltunkat érintik. Ezekkel a súlyos frusztrációkkal szemben csatát vesztettünk. Hogy egy frusztráció mennyiben válik traumává, az személyiségfüggő is. Például ugyanaz a szerencsétlenség, ami több embert ér, csak némelyeket betegít meg. Ennek az orvosi elnevezése a PTSD, a poszttraumás stressz diszorder (trauma utáni rendellenesség – a szerk.).

– Korunkban mintha jellemzőbb lenne, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt, vagy legalábbis napjainkban már sokat és nyíltan kérdezünk, beszélünk róla. Ez talán hasznos is lehet, mert így tudatosulnak lelki folyamatok, amelyek bennünk zajlanak.

– Zaklatott, sok tekintetben elembertelenítő korunkban, a „jóléti társadalmakban” az emberek már maguk találják ki a különféle traumákhoz vezető romboló, sokszor már ördögi utakat. A különbség az egy-két évszázaddal korábbiakhoz képest a józan ész csökkenésének és a természetes ösztönvilágunkkal való kapcsolat elfojtásának a fokozott volta, a degenerálódás. „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga” – ahogy Madáchunk mondja. Valóban: személyiségünk fejlődése kisgyermekkorunk óta a problémákkal való küzdelem mentén halad. Az élet harcaira a gyerekeket fel kell készíteni. A teljes frusztrációmentes nevelés megbukott. A túlzott jólét degenerál! A problémát a benne ütköző ellentétek okozzák, amiket szeretnénk megoldani, összeépíteni. Az ellentétek lehetnek anyagi, lelki vagy szellemi-spirituális természetűek, és ezek kombinációi. A problémamegoldó, integráló működést nevezi C. G. Jung transzcendens funkcióknak.

– Sokan már kisgyermekkorukban átélnek traumákat (például fél- vagy teljes árvaságra jutás, alkoholista és/vagy agresszív szülők, intézetben, a család melegétől távol töltött évek, baleset, maradandó egészségkárosodás), amelyeket vagy sikerül feldolgozniuk, vagy ki-ki hurcolja magában évtizedeken át. Mindannyian érintettek lehetünk a poszttraumás stresszben? Mi a legkorábbra tehető előfordulása az életben?

– Ne felejtsük el, hogy egyéni életünk legnagyobb változással, fejlődéssel járó kezdeti szakasza, a születésünk maga is egy hatalmas trauma! Van lélektani irányzat, amely szerint a szülés szakaszainak élményei alakítják ki a későbbi válságos állapotainkkal való megküzdési mintáinkat: a gyengeségeit és erősségeit.

Amint átmegyünk a méhen belüli élet paradicsomi állapotából a pokol élményébe, amikor megindulnak a születés méhösszehúzódásainak összepréselő élményei, amiből nincs kiút, menekülési helyzet, csak a fájások közti szünetek enyhítenek kissé, majd jön az újabb összehúzódás – mindez az anyának is fájdalmas, hát még a magzatnak! Ahogy lassan megnyílik a méhcsatorna, és megindul a kitolás küzdelme, majd az új világba érkezés maga szintén fájdalmas élmény. Először is úgy érzi a csecsemő, hogy megfullad, hiszen megszűnik a köldökzsinóron keresztül az oxigénellátás. A tüdőhólyagocskáknak fel kell szakadniuk ahhoz, hogy levegőhöz jusson. Ráadásul hideg van, és vakító fény tölt be mindent. Csak ezek után pihenhet meg az anya testének melegén a „szép új világra” érkezett jövevény… A császáros gyermekeknek az élet küzdelmeire felkészítő, e hatalmas stresszel járó folyamatnak egy része értelemszerűen kimarad.

A minket érő komoly problémákat lehet azonban úgy is nézni, mint az Élet Tanítómestere által a fejlődésünk érdekében adott feladatokat. Ezt ismeri a maratoni futó, a magashegy-mászó és minden sportoló, de mindenki más is, aki a magasabb céljáért keményen küzd. A keresztény ember számára az evangélium örömhíre pedig nemcsak a halál utáni életre vonatkozik, hanem a mindennapi jelenünkre is. Pál apostol egyenesen arra tanít, hogy teljes örömnek tartsuk, amikor különféle megpróbáltatásokba esünk – mert ezeken át fejlődhetünk.

– Főorvos úr nevéhez köthető a ma már sajnos nem működő Valláslélektani Pszichiátriai Osztály az egykori OPNI-ban. Kik azok a „vallási sérültek”, akiknek szakorvosi segítségre van szükségük?

– Mi a Valláslélektani Pszichiátriai Osztályunkon olyan, az életük problémáiba lelkileg belebetegedett embereknek próbáltunk segíteni, akik különféle vallásokat, spirituális irányzatokat követtek. Nagyon különféle szellemi problémamegoldó próbálkozásokat láthattunk itt. A pszichiáterek azonban idegenkedtek a spiritualitástól, a lelkészek és vallásosak féltek a lélektantól. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága is csak a biológiai orvoslással foglalkozik érdemben. Pedig tulajdonképpen minden vallás az ember fejlesztésén dolgozik, és egymástól még tanul(hat)nánk is. Miután megszüntették magát az országos intézetet is, a következő évtizedek azt bizonyították, hogy az osztályunk tulajdonképpen egy korlaboratórium is volt.

– A keresztyén ember sem mentes a sérülésektől, traumáktól...

– A keresztény hozzáállás az élet nehézségeihez alapvetően optimista. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élet harcaiban nem szerzünk sebeket, akár súlyos traumákat is. Mindebben azonban kereshetjük a fejlődésünk érdekében kapott lehetőségeket! A problémáinkkal tehát küzdenünk kell, nem letagadni őket, elbújni előlük. A keresztünket hordozni kell, Jézus erre tanít. Az európai vallásos életből elveszett az örömhír, az evangélium. Ezért ürülnek ki Nyugat-Európában a templomok, ezért nem tudja a vallásos szemlélet a természettudomány fejlődését egyeztetni a saját felfogásával.

Sajnos a vallásos nevelés és életszemlélet maga is okozhat torzító traumákat, és lehet hamisságokon alapuló. Még komolyan hívők esetében is lehet sok tévút. Bolyki László 2017-ben megjelent könyve, a Pedig mi azt hittük – Valláskárosultak evangéliuma például igen tanulságos a címben megjelölt valláskárosultaknak is.

– Mi, akik nem vagyunk orvosok, mit tehetünk akkor, ha – egyáltalán – felismerjük, hogy a környezetünkben valaki poszttraumás stressz szindrómában szenved?

– Hogyan segíthetünk ebben egymásnak? Életünk különböző szintjein nyújthatunk segítséget: anyagiakban, lelki támasz nyújtásával és szellemi, spirituális szinten is. Ez utóbbi a legnehezebb és a leglényegesebb, de nem ismerjük eléggé a spiritualitás lényegét, ami a krisztusi szeretet. Nem értjük eléggé a szeretet lényegét. Pedig ennek a valódi megélésében van a megoldás.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya
A cikk megjelent a Híd magazin 2018. III. számában.

Internetes hely

A poszttraumás stressz lélektana

Beszélgetés dr. Süle Ferenc pszichiáterrel, pszichoterapeutával, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) volt Valláslélektani Pszichiátriai Osztályának főorvosával. A téma, ahogy a laikus beleássa magát, olyan hatalmas, hogy csak kötetekben és konferenciákon lehet részletesen kifejteni. Süle főorvos úr alábbi összefoglalója azonban vezérfonalunk lehet. Érdemes az elmélyülés érdekében fellapozni a témába vágó köteteit is (Valláspatológia, Egy új világ építése, Téboly, terápia, spiritualitás).

– Főorvos úr, mi a poszttraumás stressz közérthető definíciója?

– Egész életünk tele van kisebb-nagyobb ártalmas hatásokkal, amikkel küzdenünk kell. Traumának azokat a hirtelen kialakuló vagy tartósan fennálló, súlyosabb helyzeteket nevezzük, amelyek maradandó rombolást okoznak bennünk. Ezek a hatások lehetnek testi, anyagi, lelki és szellemi természetűek vagy ezek kombináció is, de mindenképpen az egész ember voltunkat érintik. Ezekkel a súlyos frusztrációkkal szemben csatát vesztettünk. Hogy egy frusztráció mennyiben válik traumává, az személyiségfüggő is. Például ugyanaz a szerencsétlenség, ami több embert ér, csak némelyeket betegít meg. Ennek az orvosi elnevezése a PTSD, a poszttraumás stressz diszorder (trauma utáni rendellenesség – a szerk.).

– Korunkban mintha jellemzőbb lenne, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt, vagy legalábbis napjainkban már sokat és nyíltan kérdezünk, beszélünk róla. Ez talán hasznos is lehet, mert így tudatosulnak lelki folyamatok, amelyek bennünk zajlanak.

– Zaklatott, sok tekintetben elembertelenítő korunkban, a „jóléti társadalmakban” az emberek már maguk találják ki a különféle traumákhoz vezető romboló, sokszor már ördögi utakat. A különbség az egy-két évszázaddal korábbiakhoz képest a józan ész csökkenésének és a természetes ösztönvilágunkkal való kapcsolat elfojtásának a fokozott volta, a degenerálódás. „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga” – ahogy Madáchunk mondja. Valóban: személyiségünk fejlődése kisgyermekkorunk óta a problémákkal való küzdelem mentén halad. Az élet harcaira a gyerekeket fel kell készíteni. A teljes frusztrációmentes nevelés megbukott. A túlzott jólét degenerál! A problémát a benne ütköző ellentétek okozzák, amiket szeretnénk megoldani, összeépíteni. Az ellentétek lehetnek anyagi, lelki vagy szellemi-spirituális természetűek, és ezek kombinációi. A problémamegoldó, integráló működést nevezi C. G. Jung transzcendens funkcióknak.

– Sokan már kisgyermekkorukban átélnek traumákat (például fél- vagy teljes árvaságra jutás, alkoholista és/vagy agresszív szülők, intézetben, a család melegétől távol töltött évek, baleset, maradandó egészségkárosodás), amelyeket vagy sikerül feldolgozniuk, vagy ki-ki hurcolja magában évtizedeken át. Mindannyian érintettek lehetünk a poszttraumás stresszben? Mi a legkorábbra tehető előfordulása az életben?

– Ne felejtsük el, hogy egyéni életünk legnagyobb változással, fejlődéssel járó kezdeti szakasza, a születésünk maga is egy hatalmas trauma! Van lélektani irányzat, amely szerint a szülés szakaszainak élményei alakítják ki a későbbi válságos állapotainkkal való megküzdési mintáinkat: a gyengeségeit és erősségeit.

Amint átmegyünk a méhen belüli élet paradicsomi állapotából a pokol élményébe, amikor megindulnak a születés méhösszehúzódásainak összepréselő élményei, amiből nincs kiút, menekülési helyzet, csak a fájások közti szünetek enyhítenek kissé, majd jön az újabb összehúzódás – mindez az anyának is fájdalmas, hát még a magzatnak! Ahogy lassan megnyílik a méhcsatorna, és megindul a kitolás küzdelme, majd az új világba érkezés maga szintén fájdalmas élmény. Először is úgy érzi a csecsemő, hogy megfullad, hiszen megszűnik a köldökzsinóron keresztül az oxigénellátás. A tüdőhólyagocskáknak fel kell szakadniuk ahhoz, hogy levegőhöz jusson. Ráadásul hideg van, és vakító fény tölt be mindent. Csak ezek után pihenhet meg az anya testének melegén a „szép új világra” érkezett jövevény… A császáros gyermekeknek az élet küzdelmeire felkészítő, e hatalmas stresszel járó folyamatnak egy része értelemszerűen kimarad.

A minket érő komoly problémákat lehet azonban úgy is nézni, mint az Élet Tanítómestere által a fejlődésünk érdekében adott feladatokat. Ezt ismeri a maratoni futó, a magashegy-mászó és minden sportoló, de mindenki más is, aki a magasabb céljáért keményen küzd. A keresztény ember számára az evangélium örömhíre pedig nemcsak a halál utáni életre vonatkozik, hanem a mindennapi jelenünkre is. Pál apostol egyenesen arra tanít, hogy teljes örömnek tartsuk, amikor különféle megpróbáltatásokba esünk – mert ezeken át fejlődhetünk.

– Főorvos úr nevéhez köthető a ma már sajnos nem működő Valláslélektani Pszichiátriai Osztály az egykori OPNI-ban. Kik azok a „vallási sérültek”, akiknek szakorvosi segítségre van szükségük?

– Mi a Valláslélektani Pszichiátriai Osztályunkon olyan, az életük problémáiba lelkileg belebetegedett embereknek próbáltunk segíteni, akik különféle vallásokat, spirituális irányzatokat követtek. Nagyon különféle szellemi problémamegoldó próbálkozásokat láthattunk itt. A pszichiáterek azonban idegenkedtek a spiritualitástól, a lelkészek és vallásosak féltek a lélektantól. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága is csak a biológiai orvoslással foglalkozik érdemben. Pedig tulajdonképpen minden vallás az ember fejlesztésén dolgozik, és egymástól még tanul(hat)nánk is. Miután megszüntették magát az országos intézetet is, a következő évtizedek azt bizonyították, hogy az osztályunk tulajdonképpen egy korlaboratórium is volt.

– A keresztyén ember sem mentes a sérülésektől, traumáktól...

– A keresztény hozzáállás az élet nehézségeihez alapvetően optimista. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élet harcaiban nem szerzünk sebeket, akár súlyos traumákat is. Mindebben azonban kereshetjük a fejlődésünk érdekében kapott lehetőségeket! A problémáinkkal tehát küzdenünk kell, nem letagadni őket, elbújni előlük. A keresztünket hordozni kell, Jézus erre tanít. Az európai vallásos életből elveszett az örömhír, az evangélium. Ezért ürülnek ki Nyugat-Európában a templomok, ezért nem tudja a vallásos szemlélet a természettudomány fejlődését egyeztetni a saját felfogásával.

Sajnos a vallásos nevelés és életszemlélet maga is okozhat torzító traumákat, és lehet hamisságokon alapuló. Még komolyan hívők esetében is lehet sok tévút. Bolyki László 2017-ben megjelent könyve, a Pedig mi azt hittük – Valláskárosultak evangéliuma például igen tanulságos a címben megjelölt valláskárosultaknak is.

– Mi, akik nem vagyunk orvosok, mit tehetünk akkor, ha – egyáltalán – felismerjük, hogy a környezetünkben valaki poszttraumás stressz szindrómában szenved?

– Hogyan segíthetünk ebben egymásnak? Életünk különböző szintjein nyújthatunk segítséget: anyagiakban, lelki támasz nyújtásával és szellemi, spirituális szinten is. Ez utóbbi a legnehezebb és a leglényegesebb, de nem ismerjük eléggé a spiritualitás lényegét, ami a krisztusi szeretet. Nem értjük eléggé a szeretet lényegét. Pedig ennek a valódi megélésében van a megoldás.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya

A cikk megjelent a Híd magazin 2018. III. számában.

 

A poszttraumás stressz lélektana

Beszélgetés dr. Süle Ferenc pszichiáterrel, pszichoterapeutával, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) volt Valláslélektani Pszichiátriai Osztályának főorvosával. A téma, ahogy a laikus beleássa magát, olyan hatalmas, hogy csak kötetekben és konferenciákon lehet részletesen kifejteni. Süle főorvos úr alábbi összefoglalója azonban vezérfonalunk lehet. Érdemes az elmélyülés érdekében fellapozni a témába vágó köteteit is (Valláspatológia, Egy új világ építése, Téboly, terápia, spiritualitás).

– Főorvos úr, mi a poszttraumás stressz közérthető definíciója?

– Egész életünk tele van kisebb-nagyobb ártalmas hatásokkal, amikkel küzdenünk kell. Traumának azokat a hirtelen kialakuló vagy tartósan fennálló, súlyosabb helyzeteket nevezzük, amelyek maradandó rombolást okoznak bennünk. Ezek a hatások lehetnek testi, anyagi, lelki és szellemi természetűek vagy ezek kombináció is, de mindenképpen az egész ember voltunkat érintik. Ezekkel a súlyos frusztrációkkal szemben csatát vesztettünk. Hogy egy frusztráció mennyiben válik traumává, az személyiségfüggő is. Például ugyanaz a szerencsétlenség, ami több embert ér, csak némelyeket betegít meg. Ennek az orvosi elnevezése a PTSD, a poszttraumás stressz diszorder (trauma utáni rendellenesség – a szerk.).

– Korunkban mintha jellemzőbb lenne, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt, vagy legalábbis napjainkban már sokat és nyíltan kérdezünk, beszélünk róla. Ez talán hasznos is lehet, mert így tudatosulnak lelki folyamatok, amelyek bennünk zajlanak.

– Zaklatott, sok tekintetben elembertelenítő korunkban, a „jóléti társadalmakban” az emberek már maguk találják ki a különféle traumákhoz vezető romboló, sokszor már ördögi utakat. A különbség az egy-két évszázaddal korábbiakhoz képest a józan ész csökkenésének és a természetes ösztönvilágunkkal való kapcsolat elfojtásának a fokozott volta, a degenerálódás. „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga” – ahogy Madáchunk mondja. Valóban: személyiségünk fejlődése kisgyermekkorunk óta a problémákkal való küzdelem mentén halad. Az élet harcaira a gyerekeket fel kell készíteni. A teljes frusztrációmentes nevelés megbukott. A túlzott jólét degenerál! A problémát a benne ütköző ellentétek okozzák, amiket szeretnénk megoldani, összeépíteni. Az ellentétek lehetnek anyagi, lelki vagy szellemi-spirituális természetűek, és ezek kombinációi. A problémamegoldó, integráló működést nevezi C. G. Jung transzcendens funkcióknak.

– Sokan már kisgyermekkorukban átélnek traumákat (például fél- vagy teljes árvaságra jutás, alkoholista és/vagy agresszív szülők, intézetben, a család melegétől távol töltött évek, baleset, maradandó egészségkárosodás), amelyeket vagy sikerül feldolgozniuk, vagy ki-ki hurcolja magában évtizedeken át. Mindannyian érintettek lehetünk a poszttraumás stresszben? Mi a legkorábbra tehető előfordulása az életben?

– Ne felejtsük el, hogy egyéni életünk legnagyobb változással, fejlődéssel járó kezdeti szakasza, a születésünk maga is egy hatalmas trauma! Van lélektani irányzat, amely szerint a szülés szakaszainak élményei alakítják ki a későbbi válságos állapotainkkal való megküzdési mintáinkat: a gyengeségeit és erősségeit.

Amint átmegyünk a méhen belüli élet paradicsomi állapotából a pokol élményébe, amikor megindulnak a születés méhösszehúzódásainak összepréselő élményei, amiből nincs kiút, menekülési helyzet, csak a fájások közti szünetek enyhítenek kissé, majd jön az újabb összehúzódás – mindez az anyának is fájdalmas, hát még a magzatnak! Ahogy lassan megnyílik a méhcsatorna, és megindul a kitolás küzdelme, majd az új világba érkezés maga szintén fájdalmas élmény. Először is úgy érzi a csecsemő, hogy megfullad, hiszen megszűnik a köldökzsinóron keresztül az oxigénellátás. A tüdőhólyagocskáknak fel kell szakadniuk ahhoz, hogy levegőhöz jusson. Ráadásul hideg van, és vakító fény tölt be mindent. Csak ezek után pihenhet meg az anya testének melegén a „szép új világra” érkezett jövevény… A császáros gyermekeknek az élet küzdelmeire felkészítő, e hatalmas stresszel járó folyamatnak egy része értelemszerűen kimarad.

A minket érő komoly problémákat lehet azonban úgy is nézni, mint az Élet Tanítómestere által a fejlődésünk érdekében adott feladatokat. Ezt ismeri a maratoni futó, a magashegy-mászó és minden sportoló, de mindenki más is, aki a magasabb céljáért keményen küzd. A keresztény ember számára az evangélium örömhíre pedig nemcsak a halál utáni életre vonatkozik, hanem a mindennapi jelenünkre is. Pál apostol egyenesen arra tanít, hogy teljes örömnek tartsuk, amikor különféle megpróbáltatásokba esünk – mert ezeken át fejlődhetünk.

– Főorvos úr nevéhez köthető a ma már sajnos nem működő Valláslélektani Pszichiátriai Osztály az egykori OPNI-ban. Kik azok a „vallási sérültek”, akiknek szakorvosi segítségre van szükségük?

– Mi a Valláslélektani Pszichiátriai Osztályunkon olyan, az életük problémáiba lelkileg belebetegedett embereknek próbáltunk segíteni, akik különféle vallásokat, spirituális irányzatokat követtek. Nagyon különféle szellemi problémamegoldó próbálkozásokat láthattunk itt. A pszichiáterek azonban idegenkedtek a spiritualitástól, a lelkészek és vallásosak féltek a lélektantól. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága is csak a biológiai orvoslással foglalkozik érdemben. Pedig tulajdonképpen minden vallás az ember fejlesztésén dolgozik, és egymástól még tanul(hat)nánk is. Miután megszüntették magát az országos intézetet is, a következő évtizedek azt bizonyították, hogy az osztályunk tulajdonképpen egy korlaboratórium is volt.

– A keresztyén ember sem mentes a sérülésektől, traumáktól...

– A keresztény hozzáállás az élet nehézségeihez alapvetően optimista. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élet harcaiban nem szerzünk sebeket, akár súlyos traumákat is. Mindebben azonban kereshetjük a fejlődésünk érdekében kapott lehetőségeket! A problémáinkkal tehát küzdenünk kell, nem letagadni őket, elbújni előlük. A keresztünket hordozni kell, Jézus erre tanít. Az európai vallásos életből elveszett az örömhír, az evangélium. Ezért ürülnek ki Nyugat-Európában a templomok, ezért nem tudja a vallásos szemlélet a természettudomány fejlődését egyeztetni a saját felfogásával.

Sajnos a vallásos nevelés és életszemlélet maga is okozhat torzító traumákat, és lehet hamisságokon alapuló. Még komolyan hívők esetében is lehet sok tévút. Bolyki László 2017-ben megjelent könyve, a Pedig mi azt hittük – Valláskárosultak evangéliuma például igen tanulságos a címben megjelölt valláskárosultaknak is.

– Mi, akik nem vagyunk orvosok, mit tehetünk akkor, ha – egyáltalán – felismerjük, hogy a környezetünkben valaki poszttraumás stressz szindrómában szenved?

– Hogyan segíthetünk ebben egymásnak? Életünk különböző szintjein nyújthatunk segítséget: anyagiakban, lelki támasz nyújtásával és szellemi, spirituális szinten is. Ez utóbbi a legnehezebb és a leglényegesebb, de nem ismerjük eléggé a spiritualitás lényegét, ami a krisztusi szeretet. Nem értjük eléggé a szeretet lényegét. Pedig ennek a valódi megélésében van a megoldás.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya

A cikk megjelent a Híd magazin 2018. III. számában.

 




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT