VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Vizsgázik az otthon, az iskola és a templom
2020. június 8.

Az alábbiakban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását publikáljuk.

Hogyan tovább? Intézmény vagy Lélek? Hivatal vagy közösség? 10 hét karantén. Egyeseknek bezártságot, másoknak társas beszűkülést, többünknek egymásra rácsodálkozó boldogságot jelentett. De világossá vált számunkra, hogy mi az, amitől egyesek rosszul, mások könnyek között is jól vannak? Tanárosan szólva: vizsgaidőszak van.

Vizsgázik a család, az iskola és a templom is. Bennük a családtagok, a diákok, a klérus, a hívek. Kiderül, hogy jövőben fel tudjuk-e használni azt a tudást, amire most szert tettünk.

Újra megnyíltak a régi terek: templomok, boltok, munkahelyek és iskolák. Gyakran halljuk: ezután semmi sem lesz olyan, mint régen. Miért? Mert mindenhová egy nagyon erős új tapasztalattal a tarisznyánkban fogunk visszatérni. Átéltük mindennek a hiányát, de valami újat is. Azt, hogy

Isten ott is meg tud ajándékozni minket, ahol eddig nem engedtük meg neki.

Fölfedeztük a családtagjainkat, akiket szinte nem is ismertünk. Megtanultunk otthon lenni, elkezdtük gondozni a környezetünket. Rendet raktunk, kertészkedtünk, felújítottunk, és közben beszélgettünk, alkottunk, jobban megszerettük az otthonunkat és egymást. Rájöttünk, hogy hiányoznak a barátaink, és úgynevezett bőréhségünk, öleléshiányunk is volt; erre korábban nem is gondoltunk. Azelőtt nem értékeltük nagyra a kézfogást, egymás közellétét, azt, hogy láthatjuk a másik ember mosolyát. Rájöttünk, hogy az ölelés is „otthont” jelent: védett vagyok nálad, nem félek a közelségtől.

Beköltözött a szentmise az otthonunkba, ráébredtünk – és alig mertünk bevallani magunknak –, hogy a házi oltárunknál szinte közelebb jött hozzánk Isten, mint a nagymisén. Az üres templomban online miséző papjainknak pedig kínálta magát húsvétkor az üres sír szimbolikus képe: Nincs itt. Feltámadt. Előttetek Galileába ment.

Lehet, hogy Ferenc pápának van igaza, és „ma Krisztus belülről kopogtat az Egyház ajtaján, és ki akar menni”?

Azt is megtanultuk, hogy nem csak az iskolapadban lehet hasznos dolgokat tanulni, hanem tésztát gyúrva, önállóan kutatgatva és gazolás közben a kertben is.

Rácsodálkoztunk, hogy házi feladat nélkül is boldogulunk, és elgondolkoztunk azon, hogy mivel is telik el 7-8 óra a suliban. Feltűnt, hogy jegyek nélkül is születnek teljesítmények, és van, amikor nem működik az iskolában élet-halál urának tartott osztályozás.

Átértékelődtek tehát a mindennapjainkat jelentő körülmények, minden, amiről azt hittük, hogy ez így jó, vagy legalábbis nincs mit tenni, ilyen a világ.

Legelőször az otthonunkat láttuk másnak. Ha korábban nem volt benne élet, akkor bajban voltunk. Rosszabb lett, mint egy kollégium: bosszantóak a társak, szűk a tér, nincsenek jól bevált szabályok, törvények, és nincs menekvés…

Ha jól működtünk, akkor is nehéz volt, de hamar feltaláltuk magunkat, és megtaláltuk egymást is. Bár néha extrém sportnak tűnt egy időben főzni, pelenkázni, digitális órán részt venni, és mutatványszámba ment, hogy melegítőben látjuk el felelős beosztásunkat, idővel egyre jobban ráéreztünk ennek az ízére. Eddig hiányoltuk a játékot, a beszélgetést, a párnacsatát, a közös biciklizést és filmnézést, a kerti munkát, a nagy padlás- vagy könyvtárrendezést. Most itt volt az idő minderre.

Ám, ha visszazökkenünk a régi kerékvágásba, és elfelejtjük, hogy mit is jelent az otthon, akkor megint csak ágyra járó kollégisták leszünk, szülőként pedig ellátórendszert működtetünk élő kapcsolatok helyett, és ez rosszabb lesz, mint volt.

A gyerekek visszatérnek az iskolába. És láss csodát! Örülnek. Minek is? Annak, hogy végre pótolják majd az anyagot? Annak, hogy de jó, megírhatják a négy jegyet érő témazárót? Nyilván nem ennek. Egymásnak örülnek. Nem csak a társaknak, hanem mindazoknak, akikhez kötődnek. A tanároknak, a takarító néninek, Zita néninek a titkárságon.

Ám ha visszazökkenünk a régi kerékvágásba, ha elhalványulnak a kapcsolatok, ha nem lehet majd mindez a teljesítményeinket megelőző érték, akkor rosszabb lesz, mint volt.

Ha visszatérünk a munkahelyünkre, ugyanezt éljük át. Örülünk. Nem a ránk zúduló feladatoknak, nem a főnök szeme mindent lát életérzésnek, hanem az inspiráló kapcsolatoknak, a bátorító és bizalommal teljes vezetőnek, a családias légkörnek. Ha pedig visszatérünk a régi kerékvágásba, és a bizalom helyére újra a kontroll lép, ha az alkotást felváltja a minőségbiztosítás szerinti megfelelés, akkor rosszabb lesz, mint volt.

Újra kinyit a templomunk is. Ennek is örülünk. Mit várunk? Azt, hogy újra a másik ember hátát nézve imádkozhassunk? Valamilyen prédikációt? A jól ismert koreográfiát? Nem! Találkozásra várunk. A szeretett papunkkal, az ismerős arcokkal, a lélekkel megzendülő muzsikával, és mindebben az élő Krisztussal. „Isten dicsősége az élő ember.”

De ha visszazökkenünk a régi kerékvágásba, ha újra szolgáltató egyházzá válunk, és ha közben esetleg a közösségünket összetartó pásztorunkat is elhelyezték, akkor rosszabb lesz, mint volt.

Mi az átváltozás kulcsa? A személyességet jelentő otthon. „A siker csodálatos, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik” – vallja Marilyn Monroe.

A boldogság alapja minden kutatás szerint a személyesség. Társas lények vagyunk. A tanulás alapja is ez, sőt, az igehirdetésé is. Ha ez megvan, akkor a Lélek otthon érzi magát, és bőségesen osztja ajándékait a családban, az iskolában, a munkahelyen és a templomban. Ám ha hiányzik, akkor szomjazunk, kínlódunk, bántjuk egymást, pedig lehet, hogy egyébként minden rendben van. Van ételünk, tető a fejünk fölött. Jól szerepeltünk a Pisa-felmérésen, több tanítványunk versenygyőztes. Mindenki a munkahelyén tartózkodik, időben leadjuk az anyagokat, teljesítünk. Emberek ülnek a szépen felújított templomban, újra lehet békejobbot nyújtani, perselyezni, elhangzik az evangélium, nem csak lélekben áldozhatunk, és lesz körmenet is.

De vajon képes lesz-e a család, az intézményeink és az egyházunk otthont kínálni? Mert ha nem, akkor rosszabb lesz, mint volt. Éppen a karantén fájdalmain keresztül sejlett föl előttünk, hogy mi az, ami igazán számít.

Mentsük meg magunkban, egymásban és az intézményeinkben az otthont! „Ne keressük az élőt a holtak között!” Fel fogjuk ismerni őt a másik lelkében: a sebeiből, a hangjából, amikor majd a nevünkön szólít minket. Őt vártuk! Aki békét hoz, és elűzi a félelmet, hogy otthon legyünk nála. Amikor hazamegyünk, dolgozunk, tanulunk vagy imádkozunk.

„Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.” (Latinovits Zoltán)

Fotó: Pixabay
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. június 7-i számában jelent meg.




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT