VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


A kilátástalanság idején rátalálhatunk Istenre – Interjú Várszegi Asztrikkal
2020. április 13.

Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapátot kérdeztük a járványveszély okozta új helyzet kihívásairól és lehetőségeiről.

Ez az interjú húsvét előtt készül. Az elharapózó járvány miatt rendkívüli intézkedések sorát vezette be a kormány, nem tudjuk, mit hoz a holnap, és sűrűsödő teendőink közepette most még el sem látunk a naptári értelemben vett ünnepig. Bezárultunk az otthonainkba, emberi kapcsolatainkban a távolságtartás lett a meghatározó. Máról holnapra új és új kihívásokkal kell szembenéznünk. Eközben óhatatlanul szembesülnünk kell önmagunkkal, és ez a szembesülés is új módon ér minket.

Azt gondolhatjuk, egy szerzetes lelkileg felkészültebben várja az előre nem látható fejleményeket. Erről is kérdeztük Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapátot.

– Hogyan éli meg a járvány okozta válsághelyzetet, milyennek látja a világot, amely most „leáll"? A kiszámíthatatlan történéseknek van-e üzenetük az Ön számára, és előfénylik-e valahonnan Krisztus világossága?

– A koronavírus előszele olyan hirtelen csapott le ránk, mint ahogy a vihar szokott a Balatonon. Elöljáróink meghozták az ön- és közösségvédő rendelkezéseket. Egy, a napokban tartott megbeszélésen kifejezett ajánlásra önként vállaltam a következő időre a teljes visszavonulást. Aktív éveimben többször ismétlődő tüdőgyulladásaim, felső légúti hurutjaim, megfázásos betegségeim, érzékenységem indokolják ezt. A szobám biztonsága és a séta meg a gondoskodás segít most az elvonulás idején. Hálás vagyok ezért Istennek és testvéreimnek. Minden meghívást lemondtam, újat nem vállaltam, és a közösség sem. Nem fogadunk most sem vendéget, sem látogatót. A vírus terjedését és lefolyását egyelőre csak sejtjük. Az emberi óvatosság elengedhetetlen, de Isten kezében vagyunk és vagyok, erre hagyatkozom teljes bizalommal.

– Hogyan telnek a napjai?

– Kiváltságos „remeteéletet” élek. Rendi testvéreim viselik a gondomat. Magányosan, de velük párhuzamosan imádkozom és dolgozom. Most több időm van elmélkedésre, olvasásra. Szellemi munkát végzek, rendtörténettel foglalkozom. A tömegkommunikációs eszközök nem engednek ugyan elszakadni az emberek világától, de tudatosan nem „menekülök” oda sem.

Bölcs emberek mondták: az élet nyugdíjas szakaszára fel kell készülni szellemileg és lelkileg egyaránt. Igazuk van, magam is megerősítem ezt az állítást. Életünk ki nem mondott kérdése ebben az életszakaszban egészen élessé válik: ha magadra maradsz, mit kezdesz magaddal? Ha röviden összegezni akarom a nyugdíjasként töltött elmúlt két év és a mostani napok örömteli tapasztalatát, az nem más, mint amiről Ágoston egyházatya írt Vallomásaiban. Számára és számomra is élmény ez: „Örök-új Szépség, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg kívüled! Künn kerestelek, s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál, s én nem voltam veled. (…) Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után. (…) Törd szét bilincseimet, emeld fel szívemet, engedd, hogy egész lényem csak feléd forduljon, hogy soha el ne veszítselek szemem elől, és engedd, hogy szeretetem a te szemlélésedben napról napra növekedjék. Ámen.”

– Valami módon mindannyian remetékké váltunk. Mit tanácsol e szokatlan létállapot gyümölcsöző megéléséhez?

– Senkinek nem merek és nem tudok tippeket, tanácsot, biztos módszert ajánlani, de meggyőződésem, hogy ez az irány: Isten mélyebb ismerete, megtapasztalása felé kell tájékozódnunk. Jézusra hivatkozom, ő mondja: „aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak”.

Ezt élhették meg azok a testvéreink is, akiknek Péter apostol azt írta: „Őt, bár nem láttátok, szeretitek, s mivel most látatlanul hisztek benne, kimondhatatlan és megdicsőült örömmel örvendeztek majd, amikor eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,8).

– És a szembesülés önmagunkkal?

– A szembesülés engem sem kerül el. Az élettapasztalat gyarapodása, gondolom, a halálig elkíséri az embert, azon túl pedig – hitem szerint – kiteljesedik. Gyermekkorom óta örömmel élem meg, hogy hívő és vallásos vagyok. Az, hogy hívő, azt jelentette számomra – és mindmáig azt jelenti –, hogy bensőséges, személyes kapcsolatban vagyok Istennel. Fogalmazhatnék úgy is, hogy állandó párbeszédben. Fohászkodom, sóhajtozom, szólongatom és hallgatom a szívem mélyén. Választ várok: békét és megnyugvást, örömöt és szabadságot, és jön válasz. Vallásos vagyok, hiszen Katolikus Egyházunk imádságra vonatkozó, liturgikus és morális törvényeit igyekszem megtartani. Az életemnek szerves része ez egy kolostorban. Mivel az élő és személyes hit kísért mindeddig, ha bárkivel – ismeretlen, hívő vagy akár nem hívő testvéremmel – találkozom, az első kérdésem a lelkem mélyén minidig ez: Hol van a hite, amely élteti őt? Miben mutatkozik meg?

Hivatásválasztásomban meghatározó volt az a tudat, hogy Jézus Krisztus hirdetését a szocializmus idején kilúgozott társadalmunkban elölről kell kezdeni. Szorongó szívvel néztem katonatársaimat, akik mindannyian boldogságot, saját örömöt kerestek. Azt kérdeztem: hol van az életükben helye az Istennek? Ugyanezt néztem egyetemistaként az értelmiségi fiatalok között. Aztán a történelmünk változásaiban érzékeltem, ahogyan átalakult a kortársaim gondolkodása az ember boldogságát, jövőjét, az emberséget illetően. Megvásárolhatónak látták mindezt, és sokan jóléti hajszává, embertelen rohammá alakították az életüket, vagy erre kényszerültek. Időnként az volt az érzésem, hogy a gazdagok és a hatalmasok, de a „kisemberek” is egyenlőnek érezték magukat Istennel. Néha olyan öntudattal és magabiztosággal beszéltek, nyilatkoztak, mintha Istennek kellett volna hálásnak lennie azért, hogy az ember az ajkára veszi a nevét, és hozzá fordul. Egocentrikus életérzésünk és világnézetünk mindent felülírt.

– Talán éppen ideje megállni ezen az úton...

– Pár hónappal ezelőtt egy barátom, akinek szintén nehéz volt elviselnie a környezetét, így sóhajtott fel: „Valami nagy katasztrófának, összeomlásnak kell történnie, hogy az emberiség a rohanásában megálljon, és más értékek felé tájékozódjon.” Az a meglátásom, hogy váratlanul eljött, itt van ez az idő. Mivel még a kezdetén vagyunk, nem tudom, minek nevezzem, kegyelemnek-e vagy megpróbáltatásnak. A koronavírus mindenesetre perceken belül mindent viszonylagossá tett, és a média támogatásával szinte csak erről beszélünk. Jó példa erre ez a tegnap érkezett elektronikus levél; az írója egy egyszerű, hit és vallás nélküli fiatal. „Én sohasem féltem még ennyire, mint most, és sűrűn imádkozom is, mert más nem nagyon van, csak a hitünk. Nagyon féltem minden családtagomat! Szerintem most más nem nagyon segít.”

Az érzékenységem azt súgja: elérkezett a fordulat, amikor a teremtés és benne az ember visszanyerheti az egyensúlyát. Az ember, bár csodálatos isteni vonásokat hordoz, nem isten. Három irányban lehet a kitörés útja. Egyrészt Isten irányába: „keressétek arcát szüntelen” (Zsolt 27). Másrészt embertársai felé, az újra felfedezett szerelemben, szeretetben, barátságban, a felebaráti szeretet lehetőségeiben. És mindeközben megtanulhatja a helyes önszeretet módját is.

Ez a kilátástalanság és félelem, ami most sokakat eltölt, emberi érzés, amely elsegíthet az istenfélelemhez. Életem végességének, határainak megtapasztalása visszavezethet a Teremtőnkhöz, éltető forrásunkhoz, örömünkhöz.

– Miközben önmagunkkal szembesülünk, közelről látjuk a másik embert is. Megtapasztaljuk a lelki sebekből fakadó kétségbeesését, uram bocsá, önzését. Vagy éppen a magunk reménytelenségét. Merre van kiút számunkra, Krisztus-hívők számára, akik éppúgy ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, mint bárki más?

– Az egyházatyák az Urat, Jézus Krisztust az emberi nem gyógyszerének mondták. Ezt a gyógyszert kell újra megtalálnunk, megkapnunk. A keresztény ember csodálatos esélye az a titok és valóság, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Az Úr Jézus Krisztust öltsétek magatokra!” (Róm 13,14). Húsvétra készülve az Egyház a bűnbánat szükségességét és a keresztséget tudatosítja bennünk. Fontosnak tartom, hogy mi, keresztények elmélkedjük végig, mi is történt velünk a keresztségben. Mivel gyermekkorunkban éltük át, élményünk, emlékünk nincsen róla, csupán a keresztlevelünk. Egy felnőttkeresztségben újjászületett testvér könnyek között így imádkozott a keresztség felvétele utáni percekben: „Uram, Jézus, te tudod, hogy mióta és mennyire vágytam erre a találkozásra!” Nekünk, akiket gyermekként kereszteltek, újra kell élnünk a keresztségünket! Ez egyúttal a húsvétunk is.

A keresztelő pap első kérdése, amit az Egyház nevében feltesz: Ellene mondasz-e a gonosznak? Válaszunk felnőtt tudatossággal: Ellene mondok. Aztán megkérdez minket a hitünkről az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben és az Egyházban, amelynek tagjai leszünk a keresztség által. Tudjuk-e, hogy meghaltunk már egyszer önmagunknak, hogy húsvéti emberként újjászülessünk? Tudatában vagyunk-e, hisszük-e valóban, hogy ugyanaz a Lélek él bennünk, mint aki Jézust is vezérelte?

Mindez – halál, újjáteremtés, felkenés, küldés – Jézus Eucharisztiájában, a szentmise keretében történik. Ehhez megújult hittel újra kell olvasnunk az ide vonatkozó szentírási helyeket, és hagynunk kell, hogy hassanak ránk. Hogy megérintsen, megindítson, megrázzon, megragadjon bennünket a húsvét megtapasztalása. A Szentírás szavainak ereje áttaszít bennünket az emberi lélekhez és az isteni Lélekhez. Eljuthatunk a kettő együttes megtapasztalásához. Ne feledjük, ha az Úr Krisztussal közösségben vagyunk, magunkról sem gondolkodhatunk másként, mint vele sorsközösségben.

– A hétköznapok most arról is szólnak, hogy otthonainkba zárkózva valahogyan el kell viselnünk egymást. Figyelünk a másikra, aki tényleg más. Ez nem volt könnyű a munkába járás idején sem. A mostani helyzetet felfoghatjuk kényszerű lelkigyakorlatként is. Talán a szerzetesi lét tapasztalatai útmutatásul szolgálhatnak ehhez. Placid atya azt mondta, mindennap keressünk, gyűjtsünk apró örömöket.

– Meggyőződésem, hogy ha hittel és nyílt szívvel közelítünk egy ilyen áldatlan helyzethez, az áldássá válhat, gyümölcsöt hozhat. A családban sem szabad jámbor és álságos szavakat használnunk, ahhoz már túlontúl jól ismerjük egymást. Meg kell tanulnunk, be kell gyakorolnunk Jézus példája nyomán a szolgálatot. Aki köztetek nagyobb, első akar lenni, legyen mindenki szolgája, de ne nyújtsa be ezért a számlát, hogy uralkodjék is a többieken. Egy fiatalember mondta a minap: „Mostanában egyre gyakrabban veszem észre, hogy sok mindent magamra veszek, zúgolódom apró dolgok miatt, pedig nem kellene. Voltak olyan helyzetek, amikor indulatommal és hirtelen haragommal megbántottam a szüleimet, a családtagjaimat vagy a barátaimat. Az lenne a kérdésem, hogyan tudnék kilépni a büszkeségemből és a merevségből. Hogyan élhetnék szabadon, de jól? Sajnos úgy érzem, mintha köztem és a barátaim között fal lenne, amit én építettem, és próbálom lerombolni, de nem megy...” Ez a rövid levél egy család összezártságának szinte minden sebét feltárja, pedig csak egyetlen ember panaszát ismertük meg. Erre ezt a választ, tanácsot tudtam adni: „Tudatosan senkitől, se a családtagjaidtól, se a barátaidtól ne várj el semmit. Fogadd el őket, ahogy vannak, engedd el az elvárásaidat, és ne akard se birtokolni, se irányítani őket. Megváltozik a légkör körülötted, ha így teszel! Létezz! Légy kedves és figyelmes, ne akard se iránytani, se birtokolni őket!”

Jézus a tanítványai lábát mosta. Ezt a gesztust ezerféle módon lehet követni, aprópénzre váltani, anélkül, hogy hangoztatnánk ezt. Placid atya tanácsai is segítenek a keresésben, abban, hogy egymás szeretetét megtaláljuk, és naponta legyenek kisebb vagy nagyobb örömeink.

– A magányosaknak, az egyedül a lakásukba szorult idősebb vagy fiatalabb embereknek mit üzen?

– Magányunk oka az egyéni élettörténetünktől függ. Együttérző és gyógyító, vigasztaló szavakat mondhatunk, de a magány feloldása, mint minden, Isten és az ember kapcsolatán múlik. Vigasztalásul, bátorításul Rónay Györgytől a Szerápion legendák egyik gyöngyszemét idézem, a Magányosan? című vers néhány sorát:

„(…) Sosem voltam magányos.
Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész
Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké,
s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos
belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos.
(…)
Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó
levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt.
Nem ismertem? Kilábaltam belőle,
leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát.
Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek.
Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt,
s akármit vettek el, minden hiánnyal
én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy
boldog voltam. Boldog vagyok.
Elég.”

Isten minden bajunkat és bűnünket magára vette, és mindenestül az ő tulajdonává tett bennünket. Irgalmat gyakorol velünk azáltal, hogy egyszer s mindenkorra Jézus mellé állt, és ezzel egyúttal minden áldozat oldalára állt. S ha Krisztus „mindenkiért meghalt, akkor akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5,15). Az áldozathozatal által értelmessé válik a magányunk elszenvedése is. Ezt imádkozzuk a mise IV. kánonjában, és erre hív meg bennünket az Úr is az ő követésében.

Fotó (archív): Lambert Attila
Körössy László/Magyar Kurír




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT