VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Bartha Ákos: Mit tudok adni a betegeknek?
2020. április 4.

Arról szeretnék néhány gondolatot megosztani, hogy hogyan kezdődött az önkéntes beteglátogatói szolgálatom, hogyan illeszkedik az életembe, milyen felismerésekkel, tapasztalatokkal, élményekkel ajándékozott meg ez a néhány év.

Hogyan kezdődött?

Először 2014-ben egy plakáton láttam, hogy a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata önkéntes beteglátogatókat keres. Az a mondat, hogy „van, akiket senki sem látogat meg”, szívbe markoló volt. Vonzott a dolog, de négy kisgyerek és budapesti munkahely mellett nem tűnt reális vállalásnak. Gondoltam, majd akkor, ha megnőnek a gyerekek.

Egy évvel később, 2015 végén egy vasárnapi mise hirdetései között hallottam meg ismét, hogy beteglátogatókat keresnek. Röviddel ezután egy gyerekmisén szintén olyasmire figyeltem fel, ami azt súgta, hogy talán Isten hív erre a szolgálatra. Egyre több jel utalt arra, hogy nem egészen a saját ötletemről van szó. Összeszedtem a bátorságomat és felhívtam a plakáton szereplő telefonszámot. Be is hívtak egy beszélgetésre, ahol aztán Artúr atyáék alkalmasnak találtak arra, hogy csatlakozzak az önkéntesekhez.

Utólag jelentőségteljesnek találom, hogy az interjún azt találtam mondani, hogy lehet, hogy nem jó helyen járok, mert engem az idősebbekkel való találkozás vonz, lehet, hogy egy idősek otthonában lenne a helyem. Akkor még nem tudtam, hogy a Váci Irgalmas Kórházban idős betegek vannak, és én rendszeresen ide fogok járni.

Mit tudok adni a betegeknek?

Ahhoz, hogy a szolgálatomat igazi tartalommal tudjam megtölteni, fontosnak tartom, hogy biztosan lássam magam előtt, mit tudok adni a betegeknek.

Az időmet tudom adni, hűségesen vissza tudok térni hozzájuk, ha számítanak rám.

Meg tudom hallgatni őket, a figyelmemet tudom nekik adni, nem csupán testben jelen lenni, hanem figyelni rájuk, személyességet kínálva ezzel.

Imádkozni tudok értük. Sokszor eszembe jutnak azok, akikkel a találkozások, beszélgetések által jobban összefonódott az életünk és elmondok értük egy-egy imát.

Esetleg kisebb dolgokban segíteni tudok nekik: például többször kérték, hogy szaladjak ki a boltba egy-két apróságért, de már előfordult, hogy étkezésnél is segítettem.

Sokuknak nincs embere, aki levigye őket levegőzni, jó időben levihetem őket az udvarra.

Családom háttértámogatása

A szolgálathoz szükségem van a családom támogatására, fontos, hogy magam mögött érezzem őket. Ne egy titkos szeglete legyen ez az életemnek, hanem tudják és örüljenek neki, esetleg büszkék is legyenek rá, hogy apa idős betegeket látogat. Ne azt érezzék, hogy a betegek tőlük rabolják el az időt, hanem a feleségem és gyerekeim is fontosnak, értékesnek találják a betegekkel való együttérzést.

Egyik évben december 24-én késő délután feleségemmel és mind a négy gyerekemmel bementünk a kórházba, és meglátogattuk azokat a betegeket, akikhez akkortájt szorosabb kapcsolat fűzött. Vittünk valami apró ajándékot, Vilma lányom hozta a citeráját, muzsikált egy kicsit, beszélgettünk velük egy keveset, néhányuknak még a rokonaival is megismerkedtünk. Úgy emlékszem vissza erre a karácsonyra, hogy mi is, és akikkel találkoztunk, egyaránt sokat gazdagodtunk. Különleges volt abban az évben a Szenteste.

Máskor is előfordult, hogy valamelyik gyerekem velem tartott a kórházba, mert másként nem tudtam volna megoldani a látogatást.

A vak és féllábú Zoli bácsi egy ízben elárulta, hogy a gyerekeim közül neki Flórián fiam a kedvence. Aztán ez a bácsi, akinek nemigen volt senkije, csak egy fogadott fia, de sajnos ő is beteg, nehéz sorsú, ezért ritkán találkozhattak, a kórházból átkerült a vámosmikolai szociális otthonba. Egy évvel később a fiammal az Ipolyon jártunk horgászni, hazafelé beugrottunk meglátogatni Zoli bácsit. Néhány másodperc után elhelyezett minket az emlékei között, megismert minket, de szívszorító volt látni az elhagyatottságát. Mióta nem találkoztunk, levágták a másik lábát is. A fogadott fiával nem volt már semmi kapcsolata, azt sem tudta mi lehet vele. Nem volt olyan ember, akire igazán számíthatna. Ha lenne ilyen, akkor minden jobb lenne, mondta. Bizonyára sokat jelentett neki a látogatásunk.

Emma lányom középiskolai szociális munka kötelezettségét is alkalmanként a kórházban töltötte. Egy-egy ilyen alkalom után jó volt hallani, ahogy emlegetik a betegek, hogy találkoztak vele és milyen helyes volt.

Legutóbbi karácsonyi köszöntésnél legkisebb lányom, Lea csatlakozott az önkéntesek csapatához és járt velünk kórteremről kórteremre.

Fontos megfigyelések

Az első látogatásom alkalmával a 84 éves Józsi bácsival beszélgettem. Jobbára ő mesélt mindenféléről, búcsúzásul megköszönte a szép délelőttöt és mondta, hogy legközelebb is nézzek be hozzá. Nagyon jólesett, hogy rögtön az első alkalommal pozitív visszajelzést kaptam, de ennek a köszönésnek későbbiekben nőtt meg igazán a jelentősége. Mégpedig azért, mert sokan megköszönték a velük töltött időt. Ebből megértettem, hogy ez valóban fontos nekik.

Szórakoztató volt egyszer, hogy egyik néninek nem fért a fejébe, hogy odamegyek hozzájuk, eltöltöm náluk az időmet (pedig négy gyerekem van, dolgozni járok) és ezért én semmiféle fizetséget nem kapok. Annyira érthetetlennek találta, hogy többször is visszakérdezett erre. Eleinte örömmel élt a lehetőséggel, hogy van valaki, aki az idejét rászánva még bevásárlásra is rávehető. Később aztán közelebb kerültünk egymáshoz, jókat beszélgettünk. Nem sokkal halála előtt, az utolsó találkozásaink egyikén megajándékozott a bizalmával, azon a találkozáson úgy éreztem, hogy már kezd számot vetni az életével.

Másik apró dolog, ami egy idő után feltűnt, hogy szinte minden pénteken (mert péntekenként jártam) ugyanazt az ételt hozták a nővérek ebédre. Mellbevágó volt ennek az egyformaságnak a felismerése. Nyilván az én napjaim sem kalandtúrákkal telnek, de ez azért nagy kontraszt volt az én mindennapjaimhoz képest. Elgondolkodtatott, hogy egy hosszú élet utolsó szakasza ebben az egyhangúságban telik a fehér, unalmas falak között, az idő múlása is más jelentőséget nyer. Ez is felnyitotta a szemem arra, hogy a látogatásaim némiképpen megtörik ezt az ijesztő egyhangúságot, e miatt is fontos az idős betegeknek, hogy jövök-e hozzájuk.

Voltak néhányan olyanok, akik azért is örültek nekem, mert ugyan vannak körülöttük emberek, tudnak valakivel beszélgetni, de az azért mégis más, ha kimondottan őt látogatja meg valaki, neki szól a kitüntetett figyelem. Volt egy nehéz sorsú néni, aki még a szüleit sem ismerte, nevelőszülei 12 éves korában meghaltak, intézetben nőtt fel, kevés szeretetet kapott, ő talán egyszer még össze is különbözött másokkal, hogy én az ő embere vagyok, én őhozzá megyek látogatóba, más ne tartson rám igényt.

Voltak olyan betegek, akikkel látogatásaim alkalmával kávéztunk. Vettem a kávé automatából magunknak kávét és együtt megittuk, ha jó idő volt, kint a kertben, ha nem, akkor bent. Kialakult egy közös szertartásunk. Úgy láttam, hogy ez is éltető erőt adott nekik, végre történt valami. Például egy hajléktalan nő, aki egy autóbaleset után lábadozott a kórházban, leginkább a kávé miatt örült meg nekem. Amúgy sem volt könnyű beszélgetni vele, mert nehezen értettem, amit mond, és mivel többnyire nem is a beszélgetés, hanem csak a kávé érdekelte, így is teljes volt a kapcsolatunk. Volt olyan beteg, akinek a nővérek nem javasolták a kávét, ilyenkor a kis szertartásunkat forró csokival végeztük.

Megérintő élmények

Szeretem, ahogy az idősek mesélnek a gyerekeikről, unokáikról, büszkén mutatják a családi fotókat, mesélik a kis történeteket. Néhányukon kezd elhatalmasodni az időskori demencia, az emlékek kicsit homályosak, kuszák, néha a generációk összekeverednek. Előfordul, hogy nem teljesen világos, hogy a testvéréről, vagy a gyerekéről mesél. Egyik találkozásunkkor így, más alkalommal úgy hallom a történeteket. De nem zavar, mert nem történész vagyok.

Látom néha az erőfeszítést, hogy az emlékek apró szilánkjait igyekeznek valahogy összerakni. A távoli múltból néha felbukkan a szülők, nagyszülők képe, vagy a régi munkahelyek, táncmulatságok emléke. Ilyenkor gyakran meglátom az arc ráncai mögött azt a fiatalasszonyt, aki reményteljesen vág bele az életbe, vagy azt a férfit, aki most lábra állni is nehezen tud, de hajdanán a faluja foci csapatának villámgyors játékosa volt.

Nagy élmény, mikor az idős nénikben meglátom a hajdani szép nőt. Ezt az általam látni vélt szépséget valami belső lelki szépség táplálja. Azt hiszem, hogy az életnek ezt az ajándékát a szolgálaton keresztül kaptam.

Van, aki egyszerű emberként arról mesél, hogy milyen kemény munkával teltek a hétköznapok a tsz-ben vagy a gyárban, van, aki előkelőbb közegbe született és arról mesél, hogy az üldöztetés, a kitelepítés miatt kénytelenek voltak bejárni az országot, vagy a politikai körülmények milyen nehéz helyzetbe taszították őket. Kicsit az elmúlt évszázad viharos történelme is megmutatkozik ezekben a találkozásokban.

A látogatások során megismerkedtem néhány emberrel, akik csodálattal töltöttek el. Hihetetlen a kórházi lét keretei között találkozni azzal a kedves derűvel, ahogy egyesek el tudják fogadni egész életüket és a kórházi létet egyaránt. Látom, hogy meg vannak békélve az élettel.

Néhányukból olyan nagylelkűség, jóság és szeretet sugárzik, ami rabul ejt.

Éva néni és Béla bácsi úgy ültettek le néha maguk mellé beszélgetni, mintha egy család lennénk.

Egyszer Julika néni éppen lányától búcsúzott, mikor beléptem az ajtón. Felderült az arca, megölelt, a lányát pedig már tuszkolta is befelé a liftbe engem pedig invitált a szobájába beszélgetni.

Ida néni mindig nagy szeretettel fogadott és sokszor elmondta nekem élete egyik nagy fájdalmát. A könnyeit sem szégyellte előttem, pedig erős asszony volt.

Előfordult, hogy a látogatásom alatt megcsörrent a telefon, a szeretteik hívták őket, de ők gyorsan letették, hogy majd kicsit később beszéljenek, mert van náluk valaki.

Mindig némi fájdalommal jár a végleges búcsú azoktól, akikkel jobban összefonódott az életünk. Akár a kórházat, akár a földi létet hagyják el, mindig legalább egy pillanatra megállok és magamban elbúcsúzom tőlük.

A szolgálat gyümölcsei

Sok mindent tanultam az idős betegekkel töltött találkozások során.

Tanultam figyelni. Nem csupán jelen lenni és úgy csinálni, mintha figyelnék, miközben fogalmazgatom a saját mondandómat, hanem rájuk figyelni. Ha figyelni akarok rájuk, akkor kicsit meg kell ismernem őket. Ezeknek az embereknek fontosak a gyerekeik, unokáik, a családjuk, az életük történetei. Ha figyelmes akarok lenni, nem kérdezhetem meg minden alkalommal ugyanazokat a dolgokat. Ezzel az irántuk érzett tiszteletemet szeretném kifejezni. Mivel félek, hogy a memóriám kicsit kopott, ezért a látogatásaimról naplót vezetek, így később is fel tudom idézni a beszélgetéseinket.

Megéreztem, hogy milyen jó a kölcsönösség. Ők is mesélnek magukról, az életükről, a családjukról, de érdekli őket, hogy vajon én ki lehetek. Kíváncsiak, hogy mivel foglalkozom, hol lakom, hány gyerekem van. Azon túl, hogy elmondom a száraz tényeket, úgy érzem, hogy egy kicsit én is megosztom az életemet velük. Például mutattam már én is képet a gyerekeimről, vagy néhányan találkozhattak is az enyéimmel. Ugyanakkor nekem is volt alkalmam néha találkozni az ő hozzátartozóikkal. Van, akivel azóta is ismerősként üdvözöljük egymást, ha nagy ritkán találkozunk, pedig már nem él, aki révén megismerkedtünk.

Sokszor találkoztam a hálával. Idős emberek célegyenesbe kanyarodva hálával tekintenek vissza az életükre, pedig sok nehézséggel kellett megküzdeniük, korán elvesztették a párjukat, esetleg nem is minden családtaggal felhőtlen a viszonyuk és mégis valami szépet sugallnak felém, kívülálló felé. Búcsúzóul megköszönik, hogy beszélgettem velük, én pedig őszintén tudom azt mondani, hogy „köszönöm, hogy befogadtak”.

Apaként nyilván nem újdonság a felelősség fogalma, de a szolgálatban új arcát mutatta meg ez is.

Erzsi néni, aki a szüleit sem ismerte és bizonyára kevés szeretetet kapott az életben, nagyon ragaszkodott hozzám, már egy kissé terhesnek is mondanám, de nem okozhattam neki csalódást. Kezelnem kellett valahogy ezt az erős kötődési vágyat és a látogatásokat ezzel együtt kellett eltölteni. Vissza kellett utasítanom néhány kérését, amikor úgy éreztem, hogy az már a beteglátogatói kereteket túllépi. Mentem hozzá minden látogatásom alkalmával, amíg az Irgalmas Kórházban volt, mert nagyon számított rá és azt hiszem a nehézségeket is sikerült jól megoldani. Mikor áthelyezték egy távoli szociális otthonba, írtam neki, sőt még karácsonyra is küldtem egy szép képeslapot.

A közelmúlt egyik jelentős élménye szintén a felelősségvállalásról (is) szólt. A 93 éves néni néhány hete nagyon rosszul lett, halál közeli élményként élte meg ezt. Bár mélyen hívő, vallásos néni, telve volt félelemmel és szorongással, súlyos kérdések nehezedtek rá, kételyek gyötörték. Megkért, hogy nézzek utána bizonyos dolgoknak. Nagyon készültem a vele való találkozásra, alaposan igyekeztem utána járni annak, amivel megbízott. Rózsa Huba, Barsi Balázs és egyéb gondolatok kerültek elő az internetről, amit kinyomtattam és az alapján végig beszéltük a dolgot. Azt hiszem megnyugodott a hallottaktól. Úgy búcsúzott el tőlem, hogy ha legközelebb jövök és ő már nem lesz itt, akkor köszöni, hogy megnyugtattam, utánajártam a kérdésének. Válaszul azt mondtam, hogy ha legközelebb jövök és ő már nem lesz itt, akkor gondoljon rám, imádkozzon értem.

Végül egyszerűen úgy foglalhatom össze az eddig elmondottakat, hogy a Jóisten kegyelméből, az idős embertársaim révén rengeteget gazdagodtam a beteglátogatói szolgálat által.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

 

 




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT