VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Van-e értelmetlen élet?
2019. április 26.

Mozgássérültek bibliaórájára hívtak meg, hogy tartsak előadást a mai modern orvostudomány fontosabb irányzatairól. Az előadás pontos címére már nem emlékszem, de arra igen, hogy az előadás után élénk vita alakult ki. A résztvevők többsége különböző súlyosságú mozgássérült volt, szomorú emlékei az elmúlt Heine-Medin járványnak.

Nos, közülük az egyik szót kért, hogy egy kérdést tehessen fel. A fiatalember kb. harmincéves lehetett, és még kisgyermek korában esett át a súlyos bénulásokkal járó betegségen. Mind a négy végtagja sorvadt és béna volt. Emellett a rekeszizom részleges bénulása miatt gyakran gépi lélegeztetésre szorult. Súlyosbította a helyzetét a mozgáshiány miatt kialakult nagyfokú testsúlygyarapodás is.

A kérdés így hangzott:
– Mondja, doktor úr, mi lehet az Istennek a célja velem, az én életemmel? Hiszen látja, teljesen magatehetetlen vagyok, még egy poharat sem tudok megfogni, hogy igyak. Soha a tolókocsit vagy a fekhelyemet elhagyni nem leszek képes, és sokszor még a lélegzéshez is mások segítségére szorulok. Mondja meg, mi lehet a célja Istennek egy ilyen élettel? Egyáltalán minek is élek, mi hasznomat lehet még venni?

Többször előfordult már velem, hogy hirtelen nehéz vagy látszólag kilátástalan helyzetbe kerültem, de ilyen súlyos helyzetben még nem voltam. Sok hazai és nemzetközi konferencián vettem már eddig részt és tartottam előadást. Egy-egy előadás után többször kaptam olyan kérdéseket, amelyekre nem számítottam, a válaszadást mégsem háríthattam el. Ez itt most nem egy szakmai konferencia volt – ennél súlyosabb fórum előtt álltam. Szó sem lehetett arról, hogy valamilyen banális válasszal vagy akár még egy őszintén vallott kegyes idézettel próbáljak a válaszadás elől kitérni. Minden szem rám szegeződött, és hirtelen nagy csönd állt be a teremben. Valamit mondanom kellett, valami olyasmit, amit én is hiszek, és a kérdező számára, na meg a többiek részére is hiteles legyen. Nem csak itt és most, hanem útravalóul is szolgáljon a gyötrő és sokszor kilátástalannak látszó élet elviseléséhez. A válaszadáson töprengve hirtelen – szinte villanásszerűen – eszembe jutott egy eddig nem sok figyelemre méltatott, több epizódot is magába foglaló történet.

Néhány évvel ezelőtt kórházunk egyik osztályán egy fiatal, nyegle modorú, a betegekhez nyers, munkáját felületesen ellátó nővér dolgozott. A nagy nővérhiány miatt nem lehetett sokat válogatni az ápolószemélyzet alkalmazásánál, gondolom, a szóban forgó fiatal nővér is így került kórházunkba. Mondanom sem kell, hogy egy felületes, anyagias, csak a múló örömöknek élő teremtés volt. Végül egy súlyosabb munkaköri mulasztás miatt fegyelmi úton kikerült a kórházból.

Néhány hónap múlva valami elintéznivalója miatt újra összetalálkoztam vele a kórházunk folyosóján. Kérdésemre, hogy mi újság vele, hol dolgozik, csak a kezével intett egyet, majd elmondta, hogy mivel nem tudott elhelyezkedni sehol sem, ami megfelelt volna neki, kisegítő nővérként dolgozik jelenleg a mozgássérültek otthonában.

Ez nagyon szép és érdekes munka – mondtam neki –, remélem, meg van elégedve. Erre szinte hisztérikus kitöréssel adta tudtomra, hogy én mit is gondolok! Csak nem fogja fiatalon elásni magát azok között a nyomorékok között?! Átmenetileg megjárja, de már talán a jövő hónapban lesz új állása egy igen jó hírű intézet előkelő osztályán. És ezzel ott is hagyott.

Már el is felejtettem a fenti epizódot, amikor kb. félévvel később valami miatt vasárnap délelőtt is bent voltam a kórházban, és ezért csak ott a közelben tudtam a déli szentmisére elmenni. Áldozáshoz álltam sorba, amikor előttem néhány hívővel a fent említett nővért pillantottam meg a sorban. Nem akartam elhinni, hogy valóban őt látom, de a szentostya vétele után visszafelé jövet már nem volt kétséges, hogy ő az. A mise után megvártam, és nem kis megrökönyödéssel kérdeztem tőle: Maga mit keres itt?

– Tudja, doki – válaszolta a szokott modorában –, nagyot változott bennem a világ.
– Hogy értsem ezt? Olyan jó helyet talált magának?
– Nem – válaszolta –, még ma is ott vagyok a mozgássérültek otthonában. És tudja, úgy érzem, hogy nem is akarok eljönni onnan.
Látta arcomon a néma kérdést, és rögtön folytatta.
– Az úgy történt, hogy még néhány hónappal ezelőtt egyik reggel egy béna fiatalembert mosdattam. Az elrontott éjjeli kalandom miatt rossz kedvem volt. Szóval elég nyers és figyelmetlen voltam a beteghez. Mosdatás közben még a fejét is beütöttem. És képzelje, ez a magatehetetlen fiú utána azt mondta: Köszönöm nővér – áldja meg az Isten! Tudja, ilyesmit már azelőtt is sokszor mondtak nekem, de én még csak oda sem figyeltem, nem is érdekelt. Most azonban szinte áramütésként ért ez a pár szó. Hát én is fontos vagyok valakinek, én is vagyok valaki, akinek meg lehet köszönni valamit? Na, nem akarom untatni, ezek után többször is beszélgettünk, és képzelje el, ez a nyomorék ember – pardon, mozgássérült – magyarázta meg nekem, hogy mit jelent embernek lenni, és hogyan hozhatom rendbe az életemet. Érti maga ezt? Ő, a beteg segít rajtam, hogy visszataláljak a valódi életbe. Hamarosan ezután megtaláltam azt, Aki erőt ad mindenhez az életben. Képzelje, hamarosan férjhez megyek – mondta boldogan, és sietve elbúcsúzott.

Ezzel be is fejeztem a történetet. Nem volt több kérdés akkor ott este. Beszéltek az arcok és a szemek.

Dr. Neumark Tamás

Cikk eredetileg




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT