VÁCI EGYHÁZMEGYE KÓRHÁZLELKÉSZI SZOLGÁLATA Vác, Migazzi tér 1. (+36) 27/814-114 Fax: (+36) 27/814-101

Hírek


Együtt emlékeztek a Jávorszky Ödön Kórházban
2017. november 2.

Bátran írhatjuk, mondhatjuk, hogy a hagyományoknak megfelelően, halottak napi megemlékezést tartottak Vácon, a Jávorszky Ödön Kórházban. A zenés-irodalmi műsort a Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálat lelkigondozói és beteglátogató önkéntesei állították össze és adták elő. Kárpáti Zoltán ápolási igazgató megnyitó szavai után elhangzott zenék és versek lehetővé tették, hogy azok, akik kényszerű kórházi tartózkodásuk miatt nem tudtak szeretteik sírjaihoz elmenni, egy bensőséges lelki kapcsolatba léphettek velük. A lelki, spirituális jelenlét után mindenki gyújthatott mécsest, fizikailag is kifejezhette azt a lángot, amit bevezetőjében az ápolási igazgató idézett Gárdonyi Gézától:

„Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok:
az a halott a koporsóban nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.…”

Az áhitaton Gyökössy Endre sorait is felolvasták:

Kint voltál te is halottak napján a temetőben? Óvatosan magadhoz szorítottad az ősz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott hajlongtál egy sír előtt. Ujjaid gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nő élők között és holtak fölött. Aztán: megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé hátraléptél – kezed összekulcsoltad – és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e? Bólintottál az ismerősöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán őrá gondoltál, amikor még élt… Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt volna. Valahogy így volt? Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk – szabad. Az emlékezés nem bűn. A virág a síron sem válik “bűn”-né. A halottak-napi “zarándoklás” sem bűn. De az evangéliumi hívő ember számára kevés! Több is telhetne tőlünk. Mi történnék, ha a halottak napja után számunkra egy ÉLŐK NAPJA is következnék? ….

Szeretteim, akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még élnek; hogy TI éljetek! Hiszen mi már tudjuk, hogy a temető halottai nem “mintha élnének”, hanem: élnek! Vagy így, vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet erősebb, mint a halál. De amíg élnek, addig felkereshetők és megtalálhatók egy “élők napján” pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél nagyobb Szeretet is – Aki elküldte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa ők is. Ha így szeretett minket az Isten! Hogyan szeretett hát? Nem “mintha élt volna”, s “mintha meghalt volna” értünk. Hanem valóban és egészen értünk élt  és értünk halt meg – Fia, a Jézus Krisztus! Ezért szabad nekünk úgy emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és “egészen” élnek. És azért kell az élőkről úgy “emlékeznünk”, hogy – éljenek. …Szinte soha nem beszélünk a “gyász”-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról… Az igaziról azonban szólnunk kell. Arról az igaziról, amikor “meg kell a szívnek szakadnia”. Vannak jóakaratú és hívő keresztények, akik szégyennek mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak Jézus követői számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne diadalmaskodó Élő Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas hitű tanítvány tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus is sírt Lázár fölött. Hogy nem illő a hősködés a koporsó mellett és nem jó dolog a fájdalom elnyomása sem.  Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki, például testi betegség formájában. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebből az életből? Hiszen “Boldogok a sírók, mert ők megvigasztaltatnak” (Mt 5,4). Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni – az Úrban?”




© Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata
KAPCSOLAT